Mateo ugyanolyan komolysággal kezdte tiszteletben tartani a pihenőidejét, mint a fejést. Ha vasárnap munkán találta, nem köszönte meg a plusz erőfeszítést. Emlékeztette, hogy kimehet, aludhat, vagy csinálhat valami saját dolgot.

A szabadtéri piacon egy szomszéd megkérdezte, hogy ki ő.

– Fabiola. Velünk dolgozik. Gyakorlatilag a családunk.

Némán maradt, amíg vissza nem tértek.

– Kérlek, ezt ne mondd még egyszer.

Mateo egy kerítés mellé parkolta le a teherautót.

– Gondoltam, hogy tetszeni fog neked.

– Már hallottam ilyet. A családban szinte senki sem ad fizetésnapot vagy bármilyen felmondási időt. Véget érhet egy borítékkal és egy csukott ajtóval.

Mateo a ruhája fölé szorosan kulcsolt kezeit nézte.

Azon az estén, mindenki előtt, kijavította szavait.

– Fabiola itt dolgozik, és szeretjük őt. Nem fogjuk ezt a szeretetet arra használni, hogy elvegyük tőle azt, amit a munkájáért megérdemel.

Befejezte a vacsoráját anélkül, hogy az ajtóra nézett volna.

Szabad délutánjain elkezdett járni a városi könyvtárba. Segítségkérés nélkül akarta elolvasni a sajtboltok címkéit. Először zavarban tért vissza, mert túl sokáig tartott egy oldal elolvasása. Don Aurelio letette az újságot az asztalra, és olvasni kezdett mellette, anélkül, hogy minden egyes hibát kijavított volna.

Mateo megtanulta, hogy ne zavarja őket ügyintézéssel. Ezek a délutánok is a megállapodás részét képezték. Fabiola apránként abbahagyta a jegyzetfüzet rejtegetését, amikor valaki belépett a konyhába.

A baj a második hónapban kezdődött, Berta, Mateo apjának nővérének autójában. Az 58 éves nő a ranch felét birtokolta, egy örökölt magánterületet, amelyet az unokaöccsével osztott meg.

Ott hagyott egy mappát az asztalon.

– El szeretném adni a részesedésemet. Megállapodhatunk a felosztásban, vagy megbeszélhetjük ügyvédekkel.

Mateónak nem volt pénze megvenni. A föld felosztása a legelő elvesztését és a hozam csökkenését jelentette, ami alig biztosította a háztartás fenntartását.

– Adjuk el mindent – ​​javasolta Berta. – Keress munkát a városban. A gyerekek velem jönnek.

Mateo félretolta a mappát.

—A gyermekek nem vesznek részt az eladásban.

„Van helyem, pénzem és egy jó iskola a közelben. Végkimerülésig dolgozol, és behozol egy idegent az otthonodba. Az egész város beszél rólad.”

–Szerződése és egy belülről zárható szobája van.

– És szerinted a szomszédok elolvassák a szerződésedet?

Berta nem tűnt kegyetlennek. Úgy hitte, hogy megmenti őket a gonosz élettől. Ez még nehezebbé tette a vele való vitatkozást.

Elment, és 3 hónapot adott az ingatlankérdés rendezésére.

Alma hallotta az ajtó mögött.

A következő hetekben többször is megkérdezte, hogy el kell-e hagyniuk a ranchot. Mateo azt válaszolta, hogy megpróbálja elkerülni. A lány már nem hitt neki, amikor a kora reggeli órákban számítások végzése közben rajtakapta.

Egyik délután Fabiola emlékeztette, hogy vacsora előtt meg kellene fürödnie. Alma a törölközőjét egy székre dobta.

– Ne parancsolgass nekem! Semmi vagy nekem!

Máté felkelt.

– Alma, ne beszélj így vele!

A lány dühösen sírt.

–Az anyám meghalt. A nagynéném is. Most itt van, és szeretnünk kell. Ő a szobalány!

Fabiola a mosogató mellett maradt.

– Igen, én vagyok az alkalmazott.

Felakasztotta a rongyot, és bement a szobájába.

Mateo bocsánatkérést követelt. Alma a földre nézve meg is adta. Fabiola azt mondta, hogy minden rendben, de ezt mindenki megoldásnak vette.

Fél ötkor Don Aurelio nyitva találta a konyhaajtót.

Fabiola ágya meg volt vetve. A kulcs a párnán pihent. Alatta nem volt semmi.

Mateo letérdelt, és rájött, hogy ennyi hónap alatt úgy aludt, hogy készen állt a kilépésre.

Don Aurelio felébresztette a gyerekeket, és megkérte az egyik szomszédját, hogy kísérje el őket. Aztán elmentek: Mateo a lován, az öregember egy régi kisteherautóban, Canelo pedig utána futott, amíg be nem tudták vinni.

7:20-kor találták meg Fabiolát a falusi bolt mellett. A csomaggal az ölében várta a 8 órás buszt.

Máté leült mellé.

– Ön lemondott?

-Nem.

– Akkor nem sikerült beszélnünk.

Egy nevetést hallatott, ami azonnal félbeszakadt.

– A 8 napos felmondási idő miatt jöttél?

– Azért jöttem, mert nem értettem, miért mentél el.

Fabiola az útra nézett.

– A lánynak igaza van. Semmi vagyok neked. Egy nap te is így fogsz gondolni, és adsz nekem egy másik borítékot. Inkább hamarabb elmegyek.

Mateo várt. Canelo a lábához feküdt.

„Minden házban jól teljesítettem” – folytatta. „Jobban, mint bárki más. És mégsem működött. Mindig volt okom visszaküldeni.”

Eltakarta az arcát. Mateo meg sem próbálta abbahagyni a sírást.

Amikor meghallotta, a csomagra mutatott.

– Leírjuk, hogy mit csinálsz, mennyit keresel, és hogyan ér véget a munka. Nem beszélünk arról, hogy mi történik, amikor veszekszünk.

Fabiola leengedte a kezét.

–Vannak gyerekek, akik dühösek az életre. Egy fáradt férfi, aki még mindig nem tudja, hogyan nevelje őket. Egy öregember, aki szintén hibákat követ el. És te. Veszekedni fogunk. Ez nem jelenti azt, hogy minden vita búcsú.

— És mit jelent?

Mateo papírt kért a boltostól. Don Aurelio kölcsönadott nekik egy tollat.

Hárman együtt írták le: abban a házban megengedett volt a vitatkozás; a sértések őszinte bocsánatkérést igényeltek, még akkor is, ha felnőtt tette; senki sem fenyegetett volna valakit verekedéssel, ha kirúgott. Ha valakinek mennie kellett, megtehette, de nem kellett volna az éjszaka közepén menekülnie.