– Beszél itt valaki oroszul? – kérdezte a herceg. – Igen, uram – felelte a pincérnő.
„Ha ma este nem találok valakit, aki megérti, az a férfi meghalhat anélkül, hogy elmondaná, miért viseli a bátyám óráját.”
A kávéskanna Ana Cárdenas ujjai között lógott.
1816 áprilisa volt. Kint szakadt az eső Londonra; bent a boltosok némán ültek Lorenzo Alvarado, Valdemar hercege előtt. A pulton egy kátrányfoltos cetli feküdt: „A hercegnek. Csak oroszul beszél.”
„Senki?” – kérdezte.
Ana 23 éves volt, és már 8 éve szolgált fel kávét abban a kávézóban. A vendégek ismerték a kezét, de a nevére szinte senki sem emlékezett.
– Oroszul beszélek, excellenciás uram.
Matilde nagynénje megjelent a konyhaajtóban.
–Az unokahúgom emlékszik a gyerekdalokra. Ez nem fog segíteni neki.
A herceg nem vette le a szemét Anáról.
-Igaz?
– Szentpéterváron születtem. Apám ott kereskedett. Anyám halála után egy Volga-menti nő nevelt fel. Mindenki más előtt beszéltem az ő nyelvét.
Matilde megszorította a csuklóját a pult alatt.
– Van egy állásod.
Ana kitapogatta a szögeket az ujja alatt. Aztán a cetlire nézett.
– És valakinek el kell magyaráznia, hogy mi fáj.
Levette a kötényét.
A herceg felajánlotta, hogy elviszi és visszahozza a hintóján. Matilda végül elengedte, inkább megfélemlítve a jelenlététől, mint meggyőzve a sürgetésétől.
Az út során Lorenzo a térdén tartotta a kalapot.
„Sztyepan a neve. Ma reggel érkezett egy rigai hajóval. A bátyám az oroszoknál szolgált a háború alatt. Tizennyolc hónappal ezelőtt kaptam egy levelet, amelyben bejelentették a halálát.”
A hangja alig változott, amikor hozzátette:
– Azt mondta, csak láz. Semmi több.
Ana ismerte ezt a beszédmódot: minden szót gondosan megválogatott, hogy a fájdalom ne múljon el.
Egy türelmetlen orvos várta őket a házban. Sztyepan egy ágyon feküdt, lázasan, ezüstórával a mutatójánál.
Ana letérdelt, hogy egy szinten legyen vele, és oroszul beszélt hozzá.
A férfi kinyitotta a szemét. Aztán sírni kezdett.
Megfogta a kezét, és gyorsan beszélt. Ana addig hallgatta, amíg meg nem találta a szavak ismerős ritmusát.
– Azt mondja, azt hitte, meghal anélkül, hogy valaha is hallaná újra a nyelvét.
A következő órában fordította az orvos kérdéseit és a beteg válaszait. Elmagyarázta a fájdalmait, az étlen napokat és az utazás körülményeit. Az orvos abbahagyta a gyanakvó nézegetést a kopott ruháin.
Amikor Sztyepan végre sikerült megpihennie, a hercegre mutatott.
– Azt kérdezi, hogy ön a kapitány bátyja-e.
-Igen.
A katona átadta az órát Anának, hogy vigye el Lorenzónak. A herceg olyan gyengédséggel nyitotta fel a horpadt fedelet, hogy a mellkasa megfájdult.
– Kérdezd meg tőle, hogyan halt meg Gábriel.
Sztyepan lehunyta a szemét, mielőtt válaszolt.
– Felállva, mint egy katona, akarja mondani neki. Arra kéri, hogy várjon, amíg megteheti.
Lorenzo megszorította az óráját. Ana attól tartott, hogy választ fog követelni.
– Akkor várok – mondta.
Éjfél után tértek vissza.
Matilde gyertyával várt.
„Apád az üzleteivel tönkretett. Befogadtalak, amikor meghalt. És így fizeted meg nekem ezeket az éveket: azzal, hogy megmutatod a szégyenünket a vásárlók előtt.”
– Az oroszul beszélés nem szégyen.
– Ebben a házban azt teszed, amit mondok.
Másnap Lorenzo visszatért. Felajánlotta, hogy kifizeti a fordítási órákat, és Ana távollétét egy asszisztenssel pótolja. Matilde elfogadta, bár kerülte az unokahúgára nézést.
Ana elkezdte minden délután látogatni a beteg férfit.
Sztyepan állapota lassan javult. A rosszul éneklő kapitányról beszélt, megosztotta vele a takaróját, és úgy tett, mintha nem fázna. Lorenzo az ablaknál hallgatózott.
Egyszer a katona elmesélte, hogyan próbált Gabriel egy dalt megtanítani az egész ezrednek. A herceg a tükör felé fordult, és jó ideig így is maradt.
Ana tovább fordított anélkül, hogy ránézett volna.
Napokkal később, miközben az ajtóig kísérte, így szólt:
– A bátyám írt a régi dajkánknak, egy unokatestvérnek, sőt még az istállóvezetőnek is. Nekem soha.
-Talán…
– Mondtam neki, hogy ne tegye.
Lorenzo kinyitotta az ajtót, mielőtt a nő válaszolhatott volna.
A tizedik éjszakán vihar tört ki. Egy szolgáló kavicsokat dobált az ablakára, és felébresztette Anát. Sztyepan őrjöngött, és az „Anjutát” kiáltozta, azt a szeretetteljes nevet, amelyet a lány tanított neki.
Ana felöltözött anélkül, hogy felébresztette volna Matilde-ot.
A katonát a földön kuporogva találta, amint azt kiabálta, hogy beszakad a jég. Lorenzo a közelben térdelt, és próbálta megnyugtatni.
Énekelni kezdett egy altatódalt.
Remegett a hangja. A gyerekkori dal szólt, amit nyolc éve senki sem akart hallani.
Sztyepan lassan leengedte a karját. Amikor befejezte, sírva dőlt a vállának.
Anna hajnalig vele maradt.
Miközben Lorenzo segített neki beszállni a hintóba, egy kereskedő haladt el a ház mellett. Látta Ana kibomlott haját, gyűrött ruháját és a herceget a frakkja nélkül.
Nem kérdezett semmit.
Másnap egy karikatúra jelent meg egy nyomda kirakatában: a herceg egy kötényes lányt ölel át.
Matilde kikapta a rajzot egy vásárló kezéből, és bezárta Anát a padlásra.
– Befejezted az elpusztításunkat.
Ana az ágyon ült, és szorongatta volt dajkája kék zsebkendőjét. Nevetés hallatszott lent.
Lorenzo aznap délután megérkezett. Át kellett hajolnia a gerenda alatt, hogy bejusson.
