– Azt mondja, a bátyja az életét adta érte – Ana fordította –. Hogy azért jött, hogy elmondja neked az igazat, és elfogadd, bármit is döntesz.

Lorenzo mozdulatlan maradt.

Aztán a katona néhány nehézkes angol szót mormolt ki, olyan tanult szavakat, mint egy imát, amelynek jelentését nem ismerte.

–Mondd meg Lorenzónak, hogy bocsánatot kérek. Minden nap ezt írtam neki a fejemben. Mondd meg neki, hogy nyissa ki az ablakokat.

A herceg a kandallónak támaszkodott.

Sztyepan minden éjjel ismételgette ezeket a szótagokat, hogy ne felejtse el őket. Országokon és tengereken kelt át, egy halott ember hangját hordozva anélkül, hogy tudta volna, mit beszél.

Lorenzo kiment a szobából.

A katona legyőzötten nézett Anára.

– Gyűlöl engem.

– Nem. Épp most tudta meg, hogy a bátyja szereti.

Anna elmagyarázta neki az üzenetet. Aztán elment megkeresni a férjét.

Az esőben találta, amint a tengert nézte.

–Kicsaptam. És utolsó erejével könyörgött a bocsánatomért.

– Nyitva hagyott egy ajtót, Lorenzo. Ne csukd be újra azzal, hogy megbünteted magad.

Kétségbeesetten ölelte át.

Mire visszatértek, Sztyepan elfújta a gyertyáját. Úgy döntöttek, hagyják pihenni.

Hajnalra eltűnt.

Az asztalon hagyta az órát és egy szénnel rajzolt hajót.

A gondnok eszébe jutott, hogy útbaigazítást kért a kikötőhöz. Ahhoz, hogy elérje, át kell kelnie egy gázlón, amelyet a vihar elöntött.

Lorenzo elrendelte, hogy készítsék elő az autót és hozzák a köteleket.

Sztyepant egy kidőlt fába kapaszkodva találták az áramlat közepén. A víz dübörgött a mellkasán.

Ana a nevét kiáltotta.

A herceg és a gondnok fia egy kötelet erősített egy tölgyfához. Lorenzo megtartotta a kötelet, és felment a törzshöz, míg a többiek a partról fogták a kötelet.

Amikor megérkezett, Sztyepan megpróbálta ellökni magától.

Lorenzo az arcához hajolt, és Ana szavait mondta:

– Testvér, gyere haza!

A katona felhagyott az ellenállással.

A visszaút végtelennek tűnt. Ana addig húzta, amíg a kezei úgy nem égtek, mintha égnének. Egy pillanatra mindketten eltűntek a víz alatt; aztán a kötél ismét megfeszült, és elérték a sekélyebb vizet.

Kihúzták őket a fűre.

Lorenzo továbbra is térdelt Stepan mellett, és nem eresztette el.

– Mondd meg neki, hogy nem hibáztatom – könyörgött lihegve. – Mondd meg neki most. Ezt már tegnap este el kellett volna mondanom neki.

Ana könnyek között fordított.

A katona eltakarta az arcát. Büntetésre számítva jött, és most testvérnek szólították.

Napokkal később, miközben lábadoztak, Lorenzo beszélni akart a feleségével.

Felajánlotta neki a saját házát, utazási lehetőséget, és azt a szabadságot, hogy távol élhessen ettől a megállapodástól. Ana a végéig hallgatott rá.

–Megint kirúg valakit, mielőtt egyáltalán megkérdezné, hogy maradni akar-e.

Felnézett.

– Nem akarom ráerőltetni a társaságomat.

– Akkor kérdezz meg. Ne dönts helyettem.

Lorenzo letette az előkészített papírokat az asztalra.

– Maradj, Ana. Mert szeretlek. Mert ennek a háznak a hangod van, és már el sem tudom képzelni nélküle.

Ana a kezébe fogta az arcát.

–Én is szeretlek. De arra volt szükségem, hogy elmondd, ne pedig arra, hogy másik kiutat kínálj.

Megcsókolta a nyitott ablaknál.

Augusztusban elkísérték Sztyepant a kikötőbe. A feleségével tért vissza, új ruhában, és Gabriel megjavított óráját vitte a zsebében. Lorenzo ragaszkodott hozzá, hogy megtartsa.

Mielőtt elbúcsúzott, egy oroszul és angolul írt cetlit tűzött a kabátjára:

„Ez az ember visszatér a családjához. Ő a testvérünk. Segítsétek őt az úton.”

Sztyepan lassan olvasott. Aztán megölelte mindkettőjüket.

Ana a hasára tette a kezét, miközben a hajó elsiklott. Tavasszal lesz egy bölcső a házban.

Lorenzo összefonta az ujjait az övével.

Tél beállta előtt megérkezett Matildától a csomag. Egy kis kötött sapkát és egy rövid levelet tartalmazott. A levél megerősítette az első fizetés beérkezését, és érdeklődött Ana egészségi állapota felől. Nem volt bocsánatkérés, de szemrehányás sem.

Ana anélkül válaszolt, hogy úgy tett volna, mintha mindent elfelejtett volna. Mesélt neki a várt gyermekről, és megköszönte az ajándékot. Aztán eltette a kalapot a kék sál mellé: családja múltjának helye lesz abban a házban, még ha az már nem is fogja uralni az életét.

Másnap reggel együtt nyitották ki az ablakokat. Ő eltávolította a reteszt; Ana behúzta a függönyöket. Amikor a tengeri levegő betöltötte a könyvtárat, Lorenzo becsukta az utolsó spalettát, és a feleségéhez fordult.

– Így akarta volna őket Gábriel.

Ana megszorította a kezét.

Ezúttal ki tudta mondani a testvére nevét és elmosolyodott.