Bevitte beteg fiát a barlangba, majd egy kalapács felfedte a hegy mélyén rejlő otthont.
A férfi, aki a férje adósságának kifizetését követelte, felajánlotta, hogy a fiát szolgaként tartja fenn, és Catalina Mendoza rájött, hogy hajnal előtt el kell tűnnie.
Nem kiabált. Megszorította Emiliano kezét az asztal alatt, és megvárta, míg Bernardo Roldán megigazítja a kesztyűjét.
„A fiú nálam enne.”
„Ötéves.
” „Akkor gyorsan tanulni fog.”
Catalina becsukta előtte az ajtót. Azon az estén 47 pesót varrt a szoknyája szegélyébe, becsavarta apja puskáját, és elővett a fiókból egy 1868-ban rajzolt térképet. A margón három kör és egy felirat állt: ahol a kő bezárulni látszik, ott keressen egy másik bejáratot.
Az apja kovácsmester volt. Soha nem gondolta volna, hogy halála után az apja fogja vezetni őt.
1885. október 14-én Catalina átkelt egy rozsdás kerítésen a Sierra de Chihuahua-ban, fiát a hátára szíjazva. 37 éves volt, csizmája átázott, és csak néhány napra elegendő élelme volt. Már három napja gyalogolt az utolsó városból. A parrali ház mögötte volt, a férje és a szomszédok által készített bútorokkal együtt, akik úgy döntöttek, hogy bezárják az ablakaikat.
Nicolás Mendoza 1884. február 22-én halt meg. 39 éves volt és asztalos. Röviddel azelőtt 380 pesót kölcsönvett, hogy orvosi vizsgálatokat és gyógyszereket fizessen. Eltitkolta a kölcsönt, abban a hitben, hogy megvédi Catalinát. Amikor megérkeztek a számlák, már nem volt ott, hogy magyarázatot adjon rájuk.
A jelzálog a házat vette el. Roldán fenyegetőzéssel próbálta behajtani a fennmaradó összeget.
Emiliano a füle mellett köhögött.
Száraz köhögés volt, túlságosan is hasonlított Nicoláséhoz. Catalina felgyorsította a lépteit, bár a térdei remegtek, mióta átkelt a patakon. Megcsúszott, és sikerült a gyereket a felszínen tartania. Most a vizes szoknyája melegen tartotta.
„Még sokáig fog tartani, anya?”
„Hamarosan pihenni fogunk.
” „Apa is ott lesz?”
Katalin megállt.
– Nem, szerelmem.
– Akkor nem mész el.
A vállához szorította. Nem volt ereje jobb világot ígérni neki, de megtehette a következő lépést.
Épp akkor találta meg a barlangot, amikor az első hópelyhek hullani kezdtek. Alacsony, keskeny és száraz padlójú volt. Leengedte Emilianót, leterített egy takarót, és egy kis tüzet gyújtott a bejárat közelében, ahol a füst távozhatott.
Egy bádogüvegbe atolét készített. Majdnem az egészet odaadta a gyereknek.
– Most itt lakunk?
– Ma este, igen.
– És holnap?
– Holnap meglátjuk, hogyan javíthatunk rajta.
Megvárta, míg elaludt, mielőtt levette a csizmáját. A férfi lába fehér volt a hidegtől. Megdörzsölte a kezét, kicserélte a nedves zokniját, és csendben sírt.
A következő napokban ágakat gyűjtött, hogy elszigetelje az ágyást a földtől. Emiliano cipelte a kisebbeket, büszkén segítve. Catalina a bejárat egy részét ponyvával fedte le, és kiszámolta, meddig bírja. Az eredmény megrémítette. A barlang pihenést kínált, de ez nem lesz elég, ha megérkezik a nagy hó.
Az ötödik napon egy ládát talált egy laza kő alatt.
Először arra gondolt, hogy újra elrejti. Ha valaki ott hagyott dolgokat, akkor valaki tudja, hol tartja. Aztán felemelte a fedelet.
Belül egy vászonba burkolt véső és kalapács volt. A nyélre az EV monogram és az 1858-as évszám volt vésve.
A szerszámok megőrizték a jól megmunkált dolgok szilárdságát. Catalina felismerte őket a kezével, ahogy még mindig felismerte azokat a darabokat is, amelyek apja kovácsműhelyéből kerültek ki.
Emiliano a barlang végére mutatott.
– Anya, ez pont olyan, mint a mi kamránk.
Játék közben egy kis kővel ütötte a falat. Catalina közel húzta az ujjperceit a falhoz. A kő kongó hangot adott vissza.
Mozdulatlanul maradt.
Aztán egyenes illesztéseket fedezett fel egy porréteg alatt. Kőnek tűnt, de valaki építette.
Félretette a gyereket, és dolgozott, követve az illesztéseket. A kalapács órákon át sújtotta a karjait. Ahogy az első darab meglazult, száraz levegőáramlat áradt elő a sötétségből.
Catalina a nyíláshoz tartotta a lámpást.
Volt mögötte egy szoba.
Először leguggolva ment be. Egy kővel megerősített boltozatot, egy tölgyfa deszkákból álló emelt ágyat, polcokat, egy asztalt és egy vaskályhát talált. Tűzifa hevert halmokban, és nyitott füstcsövek vezettek egy hasadékba felette. Mindent por borított. Minden gondosan el volt rendezve.
Egy jegyzetfüzet pihent az asztalon.
Catalina kinyitotta. Az első oldal 1859. március 14-i keltezésű volt. A tulajdonosa Esteban Villaseñor volt.
Emiliano bekukucskált a lyukon.
– Bemehetünk mindketten?
Katalinának nyelnie kellett, mielőtt válaszolt volna.
– Igen, fiam.
– Mérges lesz a férfi?
– Derítsük ki, mit írt.
Olvasott, miközben Emiliano az ágyon aludt. Esteban kőműves volt. Leírta a hónapokig tartó munkát, a völgyből felhordott terheket és a darabonként szállított kályhát. Rajzolt egy másodlagos bejáratot is a sziklák közé, és egy panel mechanizmusát, amely az imént eltávolított burkolat mögött rejtőzött.
A házat úgy tervezték, hogy rejtve maradjon.
Catalina 1867-es oldalakra jutott. Ott megváltozott az írás. Esteban híreket kapott Veracruzból: lánya, Prudencia 26 éves korában sárgalázban halt meg. Felesége, Adela, korábban meghalt. Egyikük sem tudta, hol van.
Később elmagyarázta, miért.
Egy befolyásos munkaadó lopással vádolta meg, miután bejelentette a visszatartott béreket. Esteban elmenekült a keresésére küldött férfiak elől. Azt mondták neki, hogy családját megfigyelés alatt tartják. Nem tért vissza, és nem is írt semmit. Várt a bizonyítékok gyűjtésével, várta, hogy elmúljon a veszély, túl sokáig várt.
