Catalina a térdére helyezte a jegyzetfüzetet.

Ismertem a szégyent: félni, és azt érezni, hogy mások bűntudatnak veszik.

Esteban még azután is folytatta az építkezést, hogy elvesztette őket. 1869-ben azt írta, hogy a szoba menedékként szolgál majd mindazok számára, akik elbújni kényszerülnek. Az utolsó oldalakon szerszámait és felszereléseit erre a személyre hagyta. Az utolsó bejegyzés, 1878 novemberéből, arról szólt, hogy nagyon beteg volt. Lemenőben volt a keleti szakadékban álló nagy fenyőfához, ahol szeretett a napon üldögélni.

Nem volt más bejárat.

Catalina Emilianóra nézett, aki a Nicolás által neki faragott faló mellett aludt.

– Köszönöm, Don Esteban.

Alig jöttek ki a szavak. Mégis társaságot nyújtottak neki.

A következő napokban átvizsgálta a szobát. Mielőtt begyújtotta volna a kályhát, kitisztította a füstjáratokat, és ellenőrizte, hogy távozik-e a füst. A jegyzetfüzetében lévő rajzok segítségével megjavította a kővel burkolt fa panelt, amely lehetővé tette, hogy belülről lezárják az átjárót. Apja tanította meg neki a zsanérok használatát. Ez a tudás most egy ajtót adott nekik.

A polcokon kukoricát, babot és sót talált védett edényekben. Kidobta a romlott ételt és a régi befőttesüvegeket, amelyeknek a tartalmát nem ismerte fel. Még így is maradt elég, hogy nyerjen egy kis időt.

Lefekvés előtt Catalina végigsimított a padlódeszkákon. Nicolás is otthagyta a nyomát a fán: a magasságában elhelyezett polcon, a kis zsámolyon, ahol Emiliano kezet most, a simára polírozott korláton, hogy senki ne sérüljön meg. Emlékezett ezekre a dolgokra, majd a kölcsönre. Szerethette és mérges lehetett rá. Hálás lehetett a törődéséért, miközben továbbra is bánta a titkot, ami Roldán helyébe sodorta. Soha többé nem fognak beszélni róla. Ez fájt a legjobban.

Ránézett a szobára, amit Esteban épített. Az elvesztett férfiak már nem térhettek vissza, de a kezük még mindig elérte őt olyan módokon, amelyeket kezdett felfedezni.

Amikor a kályha bemelegítette a szobát, Emiliano levette a takaróját.

– Már nem fájnak az ujjaim.

Catalina megfogta a kezét. Melegek voltak. Leült mellé, és ott maradt, amíg el nem aludt.

Novemberben megjelent Doña Hortensia, egy özvegyasszony, aki kecskéket pásztorolt ​​egy közeli domboldalon. Füstöt látott a sziklák között. Catalina kiment, kezében a puskával.

Hortensia felemelte a kosarát.

– Ha bántani akarnálak, nem hoznék tojásokat.

Catalina nem engedte le azonnal a fegyverét.

„Nem akarok látogatókat.”
„Nos, nem akarlak éhezve találni januárban.”

Az idős asszony otthagyta a kosarat és elsétált. Napokkal később liszttel tért vissza. Catalina megjavította neki egy láda eltört kapcsát. Így kezdtek el kommunikálni: eleinte kérdések nélkül, később kisebb szóváltásokkal.

Hortensia volt az első, aki meglátta a szobát.

Amikor meglátta, keresztet vetett.

– Őrültnek nevezték az öreg Villaseñort.

Catalina megsimogatta az asztalt.

– A fiam melegen alszik itt.

Decemberben Emiliano lázzal és nehézlégzéssel ébredt.

Catalina úgy érezte, mintha visszatérne abba a szobába, ahol elvesztette Nicolást. Meggyújtotta a lámpást, és elővette férje orvosi szótárát, azt a könyvet, amelyet akkor is magánál hordott, amikor könnyítenie kellett a hátizsákján. A lapok eszébe juttatták a kezeléseket, amiket elmagyarázott neki, de nem tudták megmondani, milyen betegségben szenved a fia.

Betakargatta egy takaróba anélkül, hogy túlmelegítené, vizet kínált neki, és várta az első fénysugarat, hogy Hortensiát a megbeszélt úton szólítsa.

Az idős asszony megérkezett, és helyet foglalt az ágy mellett.

–Menj orvoshoz.
–Félek otthagyni.
–Én is félnék.
–Mi van, ha nem érek oda időben?
–Akkor menjünk ki, és keressünk rá időt.

Catalina lement a faluba. Még sötétedés előtt visszatért egy orvossal, kimerülten, miután elköltötte néhány pénzérmét. Az orvos megvizsgálta Emilianót, és ott is maradt az éjszakára. Nem ígérte meg, hogy meggyógyítja. Elmagyarázta, mire kell figyelniük, és hogyan kell alkalmazni a kezelést, amit kap.

Catalina elővette apja óráját, hogy számolja az órákat.

A kora reggeli órákban azt hitte, Nicolás hangját hallja, amint azt mondja neki, hogy pihenjen. Lehunyta a szemét, és a homlokát az ágyra hajtotta. Senki más nem volt ott, csak az orvos, Hortensia és a gyerek. De a férjére való emlékezés lehetővé tette számára, hogy lélegzetét összeomlás nélkül visszanyerje.

A láz lassan alábbhagyott. Napokkal később Emiliano enni kért.

Catalina elkészítette Hortensia által hozott almákat, piloncillóval főzve. A fiú megkóstolt egy kanálnyit, és elmosolyodott.

– Apa rólam álmodott.
– Miről álmodtál?
– Hogy ő és a ház ura egy nagy ajtót csinálnak.

Katalin megsimogatta a haját.

–Apád tudott gyönyörű ajtókat készíteni.
–Úgy fogok meghalni, mint ő?

Állta a tekintetét.

„Jobban vagy, szerelmem.”
„Velem maradsz?”
„Itt vagyok.”

Azon az estén felírta a nevét Esteban jegyzetfüzetébe. Azt írta, hogy októberben érkeztek, és hogy Emiliano ebédre tért vissza. Aztán feljegyezte Hortensiát és az orvost is. Azt akarta, hogy aki olvassa ezeket a lapokat, tudja, ki segített nekik.

Január végén emberi lábnyomokat talált a barlang bejáratánál.

Rövid időre kiment tűzifát gyűjteni, amíg Emiliano Hortensiánál maradt. A csizmák méretét látva Rolandra gondolt, és a sziklákhoz rohant.

A ponyvát elmozdították. Friss hamu, nyúlcsontok és egy darab dohány hevert a földön. Valaki ott aludt.

Catalina a panel hangjának háttal figyelt. Nem hallott semmit.

Remegő kézzel nyitotta ki. Emiliano Hortensia mellett rajzolt. Az idős asszony meghallotta az idegent, és távol tartotta a fiút az ajtótól.