– Nem tudtam, hogy mögötted állunk.

Catalina addig ölelte a fiát, amíg az nevetés közepette tiltakozni nem kezdett.

Azon az éjszakán rájött, hogy a bujkálás nem oldhat meg mindent. Minden ismeretlen lépés ugyanazt a rettegést fogja előidézni, amíg Roldán pénzt követelhet.

Újraolvasta a jegyzetfüzetet, Esteban leltárát keresve. Az egyik bejegyzés egy dobozról szólt az ágy alatt: megtakarítások a ház felújítására vagy szükség esetén a ház elhagyására.

Kis csomagokba csomagolt arany- és ezüstpénzeket talált benne. Összesen 360 peso értékben.

A nyitott láda előtt sírt. Aztán újra számolt. Félretett 288 pesót, hogy felajánlja a hitelezőnek, a többit pedig élelemre, javításra és Emiliano jövőjére hagyta. Mielőtt bármit is átadna, konzultálni fog valakivel.

Hortensia a gyerekkel maradt az utazás alatt.

Catalina megérkezett Don Anselmo Robles, az orvos által ajánlott idős ügyvéd irodájába. Letette a váltót az asztalára, és elmesélte a fenyegetéseket.

„A férjem pénzt kért, hogy ne haljon meg.”
„Aláírta ezt a dokumentumot?
” „Nem.”
„Akkor meg kell vizsgálnunk, hogy mit és ki igényelhet.”

Mesélt a gyerekről. Robles letette a tollát.

„Ez nem egy fizetési mód.”
„Számára az volt.”

Catalina kinyitotta a táskát, de az ügyvéd megkérte, hogy várjon. Megmerevedett, hozzászokott, hogy bármilyen késlekedéssel próbálja leplezni egy újabb követelését.

„Nincs több.”
„Nem kérek több pénzt.”
„Be kell fejeznem ezt.
” „Befejezzük egy olyan dokumentummal, amit meg tudsz védeni.”

Nicolás halála óta először fordult elő, hogy egy íróasztal mögött ülő férfi elmagyarázott neki valamit anélkül, hogy kicsinek érezte volna magát. Catalina lazított a táskán. Még mindig nehéz volt számára elfogadni a segítséget. Megtanult bizalmatlan lenni, mielőtt megtanult volna túlélni a hegyekben.

Az ügyvéd áttekintette a dokumentumokat, és írt egy parrali kollégájának. Nem garantálta, hogy egy levél elegendő lesz. Azt javasolta, hogy írásban tárgyalják meg a követelés rendezését, és dokumentálják a fenyegetéseket, ha Roldán továbbra is kitart amellett.

Catalina nyugtán hagyta a pénzt.

Miután visszatért, Emiliano odaszaladt, hogy megölelje.

– Azt hittem, tovább fogsz tartani.
– Én is.
– Eltettem a csészédet.

A csésze az asztalon volt, a fa ló mellett. Catalina letérdelt és megcsókolta. Nehezen tudott felállni.

Hetek teltek el. Robles üzeneteket küldött Hortensián keresztül. Roldán a teljes összeget követelte. Az ügyvéd fenntartotta ajánlatát, és kérte, hogy minden jövőbeni kommunikációt az irodáján keresztül intézzenek. Kollégája tanúkat talált a fenyegetésekre Parralban.

Végül a hitelező beleegyezett. Inkább egy garantált összeget akart behajtani, mintsem hogy elhúzza a vitát, amely kezdett felkelteni a figyelmet.

Az aláírt megállapodás február végén érkezett meg. Catalina lassan elolvasta, megkérdezte Robles-t, hogy mit nem értett, és a fizetési bizonylatot beillesztette Nicolás szótárába.

Aztán édes kenyeret vett.

Emiliano sírva találta az asztalon.

– Történt valami rossz?
– Nem kell többé bujkálnunk azelőtt az ember elől.

A fiú az ajtóra nézett.

– Hagyjuk nyitva egy kicsit?

Catalina kinyitotta. Hideg levegő és fenyőillat áradt be. Ugyanabba a takaróba csavarva ették a kenyeret, és a lenyugvó nap fényét bámulták.

Áprilisban lement Hortensiával a keleti szakadékba. Megtalálták Esteban földi maradványait a jegyzetfüzetében leírt fenyőfa alatt. Értesítették a falusiakat, és segítséggel eltemették ott. Catalina egy követ helyezett el, amelyre a nevét írta.

Miután mindenki más elment, maradt.

„Nem ismerte a fiamat.”
„Tudja, hogy ki voltál.”

Egy kis vasvirágot hagyott a kő mellett. A falu kovácsműhelyében készítette, emlékezve arra, hogyan készített egyet az apja az anyja sírjára.

Azon a tavasszal magokat és két csibét vett. Rosának nevezte el őket, az anyjuk után, és Prudenciának, Esteban lánya után. Az első a bejárat közelében rakott tojásokat; a másik a kis ól napos sarkát kereste.

Emiliano, Catalina kíséretében, nagyon komolyan vette a feladatot, és ezzel ő hozta el nekik a vizet.

Míg a nő a kertet rendezte, a férfi egy aprócska házat épített fadarabokból. Görbe ajtaja volt, bőrrel zárva, és egy kőből készült kémény.

– A lovunkért van.

Katalin a kezében tartotta.

– Apádnak is tetszett volna.
– Mr. Estebannak is.

A nő megölelte, képtelen volt válaszolni.

Nyáron varróeszközöket árult és szerszámokat javított. Hortensia megtanította nekik, hogyan tartósítsák a termés egy részét. Catalina új élelmiszerekkel töltötte meg a polcokat, és felírta a dátumokat minden egyes dobozra a jegyzetfüzetébe. Emiliano úgy tanulta meg a betűket, hogy az ujjával átrajzolta a rájuk írt neveket.

1886. október 14-én Catalina a bejárat fölé vésette a saját és fia monogramját Esteban monogramja mellé.

Emiliano, aki már 6 éves volt, megfigyelte a követ.

„Van hely még valakinek?
” „Igen.
” „Akkor élelmiszert kellene raktároznunk, mire megérkeznek.”

Azon az estén Catalina kinyitotta a jegyzetfüzetet, és beírta, hogy még egy telet ott töltenek. Tűzifa, magvak és liszt is volt benne. A fia békésen aludt. Azt is meghagyta, hogyan találhatnak vizet, és megemlítette Hortensiát, akit felhívhatnak, ha segítségre van szükségük.

Mielőtt lekapcsolta volna a lámpást, még egy utolsó mondatot fűzött hozzá: ha félsz, pihenj; valaki itt gondolt rád.

Emiliano megmozdult a takaró alatt.

– Anya, holnap tojásokat kell gyűjtenünk.
– Igen, drágám.

Catalina letette a jegyzetfüzetet az asztalra, és lefeküdt mellé. A holnapra gondolva most először nem kívánta, bárcsak később virradna meg.