1. RÉSZ
Amikor Mateo Rivas először meglátott, fél tonna lucerna alatt feküdtem, és valaki épp a karámra lőtt.

A rakományt rögzítő kötél elpattant, miközben a pótkocsit pakoltam le. Láttam, ahogy eltűnnek a kesztyűim, majd a csizmáim, és végül minden aranyszínűre, sötétre és fullasztóra változott.

Hallottam egy gyerek kiáltását:

– Apa, a hölgy lent van!

Kinyújtottam a kezem, lyukat fúrtam, és sikerült felkúsznom térdre. Még a blúzom alatt is volt szalma, de ahelyett, hogy sírtam volna, összeszedtem még egy kötelet.

Mateo a 11 éves fia, Santiago mellett engem figyelt.

– Megpróbálod újra? – kérdezte a fiú.

– Természetesen – válaszoltam, mielőtt az apja szólhatott volna. – A tehenek nem fognak megvárni, amíg a büszkeségem elmúlik.

Így kaptam meg az állást.

Ingrid Nilsen voltam, egy 35 éves norvég özvegyasszony, aki közel egy évtizede Mexikóban élt. Férjemmel, Emillel érkeztem Durangóba, hogy egy lótenyésztési vállalkozást vezessünk. Halála után az üzlet a társai kezébe került, és végül mindent eladtam, még a teherautómat is, hogy kifizessem azokat az adósságokat, amelyek nem is az enyémek voltak.

Amikor Mateo felajánlott nekem egy szobát, ételt és havi 12 000 pesót, hogy télen a chihuahuai farmján dolgozzak, elfogadtam.

„Szükségem van valakire, aki főz és segít a házimunkában” – magyarázta.

– Azt is tudom, hogyan kell bánni az állatállománygal, javítani a kerítéseket és ellenőrizni az itatóvályúkat.

– Kemény itt a tél.

A szemébe néztem.

– Trondheimtől északra nőttem fel. Láttam már rosszabbat is, mint a hó.

Máté nem kérdezte meg, melyeket.

Felesége, Laura, hat évvel korábban halt meg egy kórházi szövődmény következtében. Azóta egyedül nevelte Santiagót, és makacsul tartotta fenn a ranchot. A tehenek azonban túl soványak voltak, az istálló teteje beázott, és áprilisban le kellett fizetnie a jelzáloghitelt.

Az első héten felfedeztem, hogy nedves lucernát kevertek a takarmányba.

– Ne add oda neki! – figyelmeztettem.

– 3 napja vettem.

– Penész szaga van. Ha ezt megeszik, vetélésed, hasmenésed lesz, és olyan állatorvosi számláid, amiket nem engedhetsz meg magadnak.

Mateo kinyitott egy bálát, és fekete foltokat talált a közepén. Ellenőriztük a vízvezetéket is, megerősítettük a laza kerítést, és elkülönítettünk hét beteg tehenet. Mindegyik probléma aprónak tűnt, de együtt tönkretehették a ranchot.

Santiago mindenhová követni kezdett. Megtanítottam neki néhány szót norvégul, ő pedig megtanított arra, hogyan kell chilit enni grimaszok nélkül. Amikor Mateo először nevetett vacsora közben, letette a kanalát, és úgy bámult rá, mintha Laura hangját hallotta volna.

A béke nem tartott sokáig.

Egy délután megérkezett Rogelio Montes, a környékbeli több tanya tulajdonosa. Engedély nélkül lépett be, elöljárójával, Bruno Salasszal együtt.

– Szóval ez a szőke az, aki a vesztedet okozza – mondta.

Mateo állt előttem.

– Takarodj a birtokomból.

Rogelio elmosolyodott, és a legelőkre mutatott.

–Áprilisban az enyémek lesznek. A bank nem vár csodákat.

Aztán tetőtől talpig végigmért.

– Amikor ez megtörténik, szükséged lesz egy másik helyre, ahol alhatsz.

– És meg kell tanulnod, hogy ne menj oda, ahová nem hívnak – válaszoltam.

A mosolya alig egy pillanatra eltűnt az arcáról. Mielőtt elindult volna, Bruno kiszállt a kocsiból azzal az ürüggyel, hogy megnézi a kereket. Észrevettem, hogy a csizmáját vöröses sár borítja, ami a főúton nem volt jellemző.

Azon az estén én is követtem néhány foltnyi sarat a víztartályhoz. Amikor kinyitottam a fedelet, vegyszerszag csapott meg.

– Matthew, ne hagyd, hogy igyanak a jószágok.

Közelebb vitt egy zseblámpát.

– Ez üzemanyag.

Egy lövés betörte a külső reflektort. Egy másik a pajta falát találta el. Mateo a puskájáért rohant, míg én Santiagót a lakókocsi mögé vonszoltam.

Egy hátsólámpa nélküli kisteherautó száguldott végig a szervizúton.

Amikor visszatért a csend, megvizsgáltam a kötelet, ami aznap reggel elszakadt. A szálak nem voltak elkopva. Tiszta vágás volt rajtuk.

Aztán találtam a lucernában egy beszállítói címkét, ami nem egyezett meg Mateo számlájával.

Valaki megszervezte azt a balesetet, mielőtt megérkeztem, és Rogelio túl sokat tudott egy olyan adósságról, amiről állítólag csak a bank és Mateo tudott.

Írd meg kommentben: elhagytad volna a ranchot, vagy kivizsgáltad volna, hogy ki akart minket elpusztítani, mielőtt kijött volna a 2. rész?

2. RÉSZ
Másnap reggel Mateo Rogelio földje felé vezető nyomokat talált. Felnyergelte a lovát, és a puskáját a kabátja alá rejtette.

– Magyarázatot fogok követelni.

Elébe álltam.

– Pontosan erre számít.

–Lövöldözéseket hajtottak végre, miközben a fiam kint volt.

„És ha felfegyverkezve érkezel, Rogelio azt fogja állítani, hogy megfenyegetted. Van pénze, alkalmazottai, akik hajlandóak támogatni, és kapcsolatai az önkormányzatban. Nekünk csak gyanúnk van.”

Mateo összeszorította az állkapcsát, de leszállt a lováról.

Tiszta tartályokban mintákat vettem a víztartályból, és felhívtam egy chihuahuai laboratóriumot. A jelentés megerősítette a szénhidrogének jelenlétét. Utána lefényképeztem az elvágott kötelet, megtartottam a lucerna címkéjét, és kértem a beszállítótól az eredeti számla másolatát. A tételszám a nedvességtartalma miatt elutasított és hulladékként a Norte Ganadero del Desierto-nak eladott takarmányhoz tartozott.

Ismerősnek tűnt a név.

Délután átnéztem a jelzáloghitel-dokumentumokat. A legutóbbi fizetési felszólításon más CLABE-szám szerepelt, és már nem a bankot említette, hanem egy „portfóliókezelőt”. Mateo nem vette észre.