– Aláírtak valamilyen szerkezetátalakítási megállapodást?

—Nem. Csak egy e-mailt kaptam, amiben azt írták, hogy arra a számlára kell fizetnem.

—Akkor a szerződésszám alapján fogjuk felhívni a bankot, nem a betűszám alapján.

A vezető e-mailben megerősítette, hogy a kölcsönt két hónappal korábban átutalták. Jogilag a tartozás továbbra is fennállt, de az új hitelező egy Cartera Vértice del Norte nevű cég volt.

Egy Delicias-i ügyvéd segítségével ellenőriztük az adataikat a cégjegyzékben. A céget Rogelio egyik könyvelője alapította. Norte Ganadero, a romlott takarmány vásárlója ugyanazon a címen regisztrált.

Ez volt az első csavar: Rogelio nem számított arra, hogy a bank lefoglalja a ranchot. Azért vásárolta meg az adósságot, hogy kézben tartsa a folyamatot.

De még mindig nem értettük pontosan, miért akarta azokat a földeket.

A választ egy adásvételi szerződéshez csatolt térképen találtam, amit az ügyvéd a cégjegyzékben talált. Egy csomagolóüzem hűtőházak építését tervezte a völgy túloldalán. A legrövidebb út az autópályához és az engedélyezett kúthoz Mateo farmján vezetett keresztül. Rogelio megígérte, hogy május előtt átadja a megtisztított földet, cserébe annyi pénzért, amennyivel megduplázhatja a befektetését.

Volt egy határidő.

Ezért szennyezte be a vizet, gyengítette meg az állatállományt és okozott károkat: arra volt szüksége, hogy Mateo ne fizessen, elhagyja a helyet, vagy erőszakosan reagáljon.

Feljelentést tettünk az Ügyészségen, beleértve a vízelemzést, a kötelet, a számlát és a banki e-maileket is. Nem tartóztattak le senkit, mert még be kellett bizonyítani, hogy ki követte el a támadásokat, de nyomozást indítottak. Írásban értesítettük a biztosítótársaságot is, és mindenről másolatot küldtünk az ügyvédnek.

Tudtam, hogy a papír nem fogja eloltani a tüzet, ezért megszerveztük a saját védekezésünket. A teheneket magasabban fekvő legelőkre telepítettük, két helyen tároltuk a tiszta takarmányt, szenzoros lámpákat szereltünk fel, és megállapodtunk egy protokollt a szomszédos gazdákkal. Ha valaki a „TŰZ” szót küldte a WhatsApp-csoportnak, mindenki a helyszínre sietett, és hívta a polgári védelmet.

Azokban a hetekben Mateo úgy kezdett megbízni bennem, hogy az már-már megrémített. Vacsorára megvárt, és kikérte a véleményemet, mielőtt ételt vett volna. Santiago abbahagyta, hogy Mrs. Nilsennek szólítson.

Egyik este, miközben a tetőt javítottuk, Mateo ezt mondta:

– Amióta meghalt az anyja, nem hallottam nevetni a fiamat.

– Santiago nem feledkezett meg róla.

-Én sem.

– Nem kell elfelejtened őt ahhoz, hogy élj.

Kezünk egy papírlapon ért össze. Egyikünk sem mozdult el azonnal.

Beköszöntött a tél ónos esővel és mínuszokban mért hőmérséklettel. Három napig alig aludtunk. A negyedik éjszaka elment az áram. Megnéztem a telefonomat: a szenzorok 20 perccel korábban nem reagáltak.

Aztán füstszagot éreztem.

Odaszaladtam az ablakhoz, és láttam, hogy lángok csapnak ki a pajtából. Valaki mindkét végét felgyújtotta, hogy eltorlaszolja az ajtókat.

—Mateo!

Mezítláb érkezett, fogott egy tűzoltó készüléket, és Santiagót kereste.

A gyerek ágya üres volt.

Az udvaron megtaláltuk a lábnyomait, amelyek az istállóhoz vezettek. Lunára, az anyjáéi kancára hajtott.

Matthew a tűz felé rohant. Én egyetlen szót küldtem a szomszédoknak: „TŰZ!”

Mielőtt követtem volna, láttam egy kisteherautót parkolni a csatorna partján. Hiányzott a jobb hátsó lámpája.

Bruno az istálló ajtajában állt egy üres kannával a kezében, de nem szaladt el, amikor meglátott. Mosolygott, és kívülről bezárta az ajtót.

Bent Santiago kiabálni kezdett.

Szerinted mit kellett volna Ingridnek először tennie: szembeszállnia Brunóval, vagy bemennie az istállóba, hogy megmentse Santiagót és Mateót?

3. RÉSZ
Nem szálltam szembe Brunóval. Ezzel megadtam volna neki a szükséges másodperceket a meneküléshez, miközben Santiago megfullad.

Fogtam egy ásót, és ráütöttem a reteszt. A fém meg sem mozdult. Bruno felém indult, de egy marék földet és hamut szórtam az arcába. Amikor felemelte a karját, a nyéllel térdbe vágtam. Káromkodva esett el.

Kinyitottam az ajtót.

A füst olyan sűrű volt, hogy nem láttam az alját. Eltakartam a számat a vizes sállal, leguggoltam és előreléptem. Tehenek topogtak a kerítéseknek. Lovak rúgkapáltak rémülten.

– Santiago!

-Itt!

A hangja a középső folyosóról jött. Éppen Lunát próbálta kihúzni. A kanca lába belegabalyodott egy kötélbe.

– Nézz rám! – parancsoltam. – Oldd ki a csomót, és menj el arra, amerről jöttem. Ne gyere vissza semmiért.

– Apám bent van.

Hallottam, hogy Mateo hív minket a túlsó végéről. Kinyitotta a hátsó karámot, hogy szabadon engedje a jószágokat, de egy gerenda közénk esett. Egy másik a vállát találta el, és a földre vitte.

Elvágtam Luna kötelét a késemmel. Santiago átvette a gyeplőt, és a kijárat felé vezette a kancát. A tehenek követni kezdték őket, egymást lökdösve.

Mateohoz mentem.

„Kifelé!” – kiáltott rám. „A tető be fog omlani!”

– Már elvesztettem egy családot. Nem szándékozom egy másikat is elhagyni.

A gerenda beszorította a karját. Túl nehéz volt ahhoz, hogy egyedül felemelje. Kerestem egy kart, és találtam egy fémcsövet az itatóvályú mellett. Bedugtam a fa alá, és teljes súlyommal ránehezedtem.

A kesztyűim elkezdtek felmelegedni. Egy szikra hullott az ujjamra. Elfojtottam a földön, és újra meglöktem.

– Amikor felemelem, húzd meg a karod.

– Meg fogsz égni.

– Akkor ne kényszeríts arra, hogy megismételjem.