1. RÉSZ
– Azért jöttél ide, hogy főzz, takaríts és égve tartsd a tűzhelyet. Nem azért, hogy kérdéseket tegyél fel.

Ez volt az első dolog, amit Mateo Ríos mondott nekem, amikor megérkeztem a Sierra de Chihuahua-i faházába. Csizmáimra hó ragadt, vászonbőröndöm volt, és három bordám még mindig fájt légzés közben.

Majdnem öt órába telt, mire Cuauhtémocból San Juanitóba értem, majd további kettőbe egy kisteherautóval, ami az út végén kirakott. Az utolsó kilométert fenyőfák között gyalogoltam, az oldalamba kapaszkodva, hogy a fájdalom ne görnyedjen össze.

Mateo hatalmas termetű volt, sötét szakállal és sebhelyekkel borított kezekkel. Mögötte, a tűzifa mellett egy Cenizo nevű szürke keverék kutya feküdt. Nincs ugatott. Úgy nézett rám, mintha tudná, hogy menekülök.

– A hirdetésben az állt, hogy házvezetőnőt keresel.

– Olyan valakit kerestem, aki kibírja a telet.

– Elvette a lábát.

Mateo néhány másodpercig a tekintetemet fürkészte, majd félreállt.

A faház egyszerű volt: egy vaskályha, egy fenyőasztal, két szék, egy kis hálószoba neki és egy szűkös szoba nekem. Elmagyarázta, hogy a víz tartályból jön, hogy a generátort csak néhány órán át használják, és hogy amikor hevesen havazik, napokig sem lesz térerő.

Úgy hangzott, mint egy menedékhely.

A férjem, Adrián Fuentes, tíz hónappal korábban halt meg Monterreyben. Testvérét, Mauriciót nevezték ki vagyonának végrehajtójává és a családi vállalkozás ideiglenes vagyonkezelőjévé. Az első hetekben anélkül írtam alá a papírokat, hogy rendesen elolvastam volna őket. Be voltam nyugtatva, le voltam nyűgözve, és meg voltam győződve arról, hogy Mauricio segít nekem.

Aztán elkezdte figyelni a fiókjaimat, a hívásaimat, sőt még a látogatóimat is.

Amikor először meglökött, azt mondta, hogy „hisztériás” vagyok.

A második elrabolta a mobiltelefonomat, mert nem voltam hajlandó aláírni az átruházási szerződést.

A harmadik egy kémény széléhez csapott.

Hat héttel később pénzt találtam egy fiókban, busszal észak felé indultam, és válaszoltam egy álláshirdetésre egy újabb e-maillel.

Nincsenek Mateo-ról szóló hírek.

Az első néhány napban alig beszéltünk. Főztem, söpörtem, ellenőriztem a kamrát, és megtanultam úgy mozogni, hogy ne sérüljek meg. Egyik reggel elejtettem egy fatörzset, és a tűzhelynek csapódó ütéstől azonnal hátrahúzódtam, és a karjaimmal eltakartam a fejem.

Mateo egy szerszámot tisztogatott az asztalon. Nem kelt fel.

– Kidőlt egy rönk, Valeria. Ennyi az egész.

Szükségem van egy lélegeztetőgépre.

Két nappal később megtaláltam a tűzifa ládát, tele vékonyabb darabokkal. Egy kézzel is fel tudtam emelni őket.

Nem mondta, hogy miattam vágta így le őket.

A kérdésem a következő

December közepén érkezett az első nagyobb vihar. A szél úgy csapkodta az ablakokat, mintha ki akarná tépni őket. Mateo három napig nem ment le a fűrésztelepre, és már a puszta jelenléte is idegessé tett, pedig soha nem ért hozzám.

A második nap délutánján egy fémkulcs kicsúszott a kezéből, és az asztalnak csapódott. Mateo káromkodott, és odalökött egy széket.

A testem előbb reagált, mint a fejem.

Leültem a padlóra a tűzhely és a szekrény közé, térden állva, a tarkómat betakarva.

Amikor felnéztem, Mateo mozdulatlanul állt néhány méterre tőlem.

—Valéria.

Nem jött közel.

– Nem haragszom rád.

A kendőm lecsúszott. Láttam, hogy a tekintete a vállamon lévő sárga és lila foltokra szegeződik.

Hirtelen igazítottam meg.

– Ne sürgess. Jobban tudok dolgozni. Nem dobok ki többet semmit.

Az arckifejezése megváltozott.

– Nem foglak kidobni.

Megvárta, míg felállok.

– Ki tette ezt veled?

Nyeltem egyet.

– A sógorom.

A legszükségesebbeket mondtam el neki: hogy Mauricio intézi az öröklést, hogy vannak kapcsolatai, hogy szerinte nem értek az üzleti élethez, és hogy hetek óta ragaszkodik hozzá, hogy közjegyző előtt írjam alá a „megerősítést”.

Mateo összevonta a szemöldökét.

– Minek a ratifikálása?

– Soha nem engedte, hogy megtartsak egy példányt.

Ugyanazon az éjszakán, amikor a generátor néhány percig jelet adott, egy e-mail érkezett a régi telefonomra.

A feladó egy monterreyi közjegyzői iroda volt.

„Valeria Cárdenas asszony: megerősítjük megjelenését a Grupo Fuentes öröklési jogainak és részesedéseinek átruházásának megerősítése érdekében.”

Soha nem kértem azt a találkozót.

És a dátum tizenkét nap múlva volt.

Ha Mauricio tudta, hogy nem vagyok Monterreyben, akkor nem csak azért keresett, hogy visszacsábítson.

Azt akarta, hogy aláírjak valamit.

És most először értettem meg, hogy talán mégsem az ütések jelentették a legnagyobb veszélyt.

Ha láttad volna azt az e-mailt, miután törött bordákkal menekültél, visszabújnál, vagy a 2. részben keresnéd az igazságot?

2. RÉSZ
Másnap reggel megkértem Mateót, hogy vigyen San Juanitóba, amint az út járható lesz.

– Ha Mauriciónak szüksége van az aláírásomra, tudni akarom, miért.

Mateo letette a csészét az asztalra.

– Ez talán segít megtalálni téged.

„Már keres engem. A különbség az, hogy hónapokig reagáltam arra, amit tesz. Már nem.”

Három nappal később a teherautójával mentünk el. Cenizo hátul ült, takarmányzsákok és egy szerszámosláda között. A városban bementem egy kis internetkávézóba, és nyitottam egy új e-mail fiókot.

Először a közjegyzői irodát hívtam fel a céges telefonról.

Egy titkárnő vigyázott rám.

– Szeretném megerősíteni, hogy melyik dokumentumot kell jóváhagynom.

Szünet következett.

-Asszony. Cárdenas, az akta az öröklési jogok átruházását jelzi Mauricio Fuentes úr javára és a Transportes del Norte Fuentes részvényeinek átruházását.