Diszkréten aláírta a válási papírokat… A férjének fogalma sem volt, hogy ő a „titkos főnöke”.

1. rész

Az anyósom a fia szeretője előtt ellenőrizte a pénztárcámat, hogy megbizonyosodjon róla, még egy tollat ​​sem veszek el 10 év házasság után.

– Ennek a családnak a holmijai itt maradnak – mondta Beatriz, és a zsebkendőim közé nyúlt.

Elvettem a táskát a kezéből. Benne volt a pénztárcám, a bérelt lakás kulcsai és anyám fényképe.

– Az enyémek is velem jönnek.

Rodrigo hangosan felnevetett az asztal másik végéről. Mellette Vanessa, az ügyvezető asszisztense, a gyűrűt simogatta, amit Rodrigo adott neki, mielőtt véglegesítettük a válásunkat.

Egy guadalajarai irodában voltunk, hogy aláírjuk a megállapodást, amelyet ügyvédeink benyújtanak a bíróságnak. Rodrigo megtartja a házat, az autókat és a részvényeket a nevére bejegyezve. Lemondtam a jogomról, hogy igényt tartsak ezekre a vagyontárgyakra, ő pedig elismerte, hogy nincsenek jogai az ingóságaimhoz.

A velem lévő ügyvéd, Patricia, minden egyes oldalt átnézett.

„Még mindig megállhatunk” – mondta nekem.

Megráztam a fejem.

Már így is túl sokat tartóztattam magamban: amikor elhalasztottam a mesterképzésemet, hogy segítsek felépíteni a cégét, amikor fizetés nélkül elkezdtem dolgozni, a könyvelését vezetni, és amikor elfogadtam, hogy az anyjáról való gondoskodás kizárólag az én felelősségem.

Cég.

Rodrigo elvette a dokumentumot, mielőtt a tinta megszáradt volna.

– Végre csinálsz valamit anélkül, hogy bonyolítanád.

Vanessa lehajtotta a fejét.

– Ne aggódj, Renáta.

– Tapasztalatoddal biztosan találsz olyan házat, ahol társaságra van szükség egy hölgy számára.

Beatriz elmosolyodott.

A műtét utáni lábadozása alatt egy karosszékben aludtam az ágya mellett. Tudtam, hogy szereti a húslevest, melyik párna enyhíti a hátfájását, és milyen dalokat kér, ha nem tud aludni.

A fia vasárnaponként megjelent a Vanessa által rendelt virágokkal.

Ránéztem arra a nőre, és azt vártam, hogy dühöt fogok érezni. Amit éreztem, az a fáradtság volt.

–Remélem, soha többé nem lesz szükségem gondoskodásra valakitől, akit ennyire megvetek.

Beatriz ököllel az asztalra csapott.

-Hálátlan!

Rodrigo felkelt.

-Ennyi.

– Holnap aláírom életem legfontosabb szerződését, és nem szándékozom rosszkedvűen érkezni a drámáid miatt.

Cége, a Soluciones Industriales del Bajío hónapok óta tárgyalt egy beruházásról a Grupo Encinóval. Rodrigo úgy beszélt erről az üzletről, mintha jutalma lenne a tehetségéért.

Tudtam a lejárt számlákról, a szállítást abbahagyó beszállítókról és a hívásokról, amelyeket elutasított, amikor éttermet választott.

Tudott valamit, amit ő nem.

A beruházást még nem hagyták jóvá.

– Holnapra tisztánlátást kívánok – mondtam neki.

– Kívánj nekem pénzt.

– Soha nem volt hiányom a tisztánlátásból.

Patricia kikísért a lifthez. Amikor az ajtók becsukódtak, megkérdezte, hogy le akarok-e ülni.

Addig észre sem vettem, hogy remegnek a térdeim.

– El akarok innen jutni.

Vettem egy kávét az utcán, és anélkül tartottam, hogy megittam volna. Guadalajara még mindig nyüzsgött a forgalomtól, a virágstandoktól és a buszra siető emberektől. Meglepődtem, hogy a világ a múlté volt, miután az enyém véget ért.

Rezgett a telefonom.

Lidiától, a cég takarítónőjétől jött az üzenet.

Azt kérdezte, igaz-e, hogy a jövő héten megkapják a hátralékukat.

A férje beteg volt, és már tartozása volt a gyógyszertárnak.

Azt válaszoltam, hogy hamarosan érkeznek hírek. Aztán megnyitottam egy másik üzenetet: egy fényképet, amelyen Rodrigo, Vanessa és Beatriz koccintottak egy providenciai étteremben.

Az unokatestvére küldte nekem felháborodva.

Nem nagyítottam rá. Zároltam a képernyőt.

A lakásomban volt egy kis asztal, egy ágy és több doboz könyv. A hűtőszekrény tetejére tettem az örökbefogadó anyám fényképét, aki egy városi könyvtárban dolgozva nevelt fel.

Rodrigo mindig azt mondta, hogy egy jelentéktelen életből mentett meg.

Akkor találkozott velem, amikor a könyvtár archívumának rendszerezésében segédkeztem. Soha nem értette, hogy szeretetből vagyok ott, nem azért, mert máshol hiányt szenvedtem.

Bekapcsoltam a számítógépet.

Volt egy auditjelentés, 2 engedélyezési kérelem és egy üzenet Julián Torrestől, a Grupo Encino vezérigazgatójától.

A hívás azonnal érkezett.

—Renata, olyan átutalásokat találtunk, amelyek nem felelnek meg egyetlen valós szolgáltatónak sem.

Lehunytam a szemem.

Addig azt hittem, hogy Rodrigo felelőtlen, hűtlen és mélységesen kegyetlen. Még mindig volt egy másik oldala, amit fel kellett fedeznem.

—Meddig még?

Julian megadta nekem a számot.

Megnéztem Lidia asszony üzenetét.

— Őrizze meg az összes dokumentumot.

– Lemondjuk a holnapi találkozót?

A kezeimet az asztalra tettem, hogy abbahagyjam a remegést.

-Nem.

– De az összeolvadásról már nem fogunk beszélni.

Julian hallgatott, mielőtt feltette volna a kérdést, ami mindent megváltoztatott.

– Szóval holnap indulsz az elnökválasztáson?

2. rész

A biológiai apám 25 éves koromban meghalt, röviddel az esküvőm után.

Nem ő nevelt fel. Évekig alig tudtam róla, mígnem egy betegség arra kényszerítette, hogy keressen. Esetlen és kései volt a megközelítésünk, de végül sikerült közvetítők nélkül beszélnünk, mielőtt elbúcsúztunk.

Többségi részesedést hagyott rám egy családi vállalatban, amelyből valamivel később Grupo Encino lett.

Rodrigo tudott az örökségről. Úgy hitte, hogy az némi megtakarításból és egy városon kívüli ingatlanból áll.

Soha nem magyaráztam el neki a hatókörét.

Először meg akartam védeni a történetemnek ezt a fájdalmas részét. Később, amikor elkezdte gúnyolni a véleményemet, folyamatosan halogattam a beszélgetést.

Nem volt egészséges döntés. Megtanulta elrejteni, ami fontos, hogy elkerülje a vitákat azzal a férfival, akivel meg akarta osztani.