1. RÉSZ

– Azok a gyerekek nem az enyémek. A családomban mindannyian világos bőrűek vagyunk… Hagyd, hogy az a férfi, akivel megcsaltad, támogassa őket.

Adrián ezeket a szavakat a kórház előcsarnokának közepén mondta, az ápolók, családtagok és más anyák előtt, akik arra vártak, hogy távozzon. Marianát éppen akkor engedték ki a kórházból egy sürgősségi császármetszés után, és alig bírt lábra állni az ikreikkel a karjában.

Három évig Adrián szüleinek házában éltek Querétaróban, és egy lakásra gyűjtöttek. Adriánt akkor léptették elő bankigazgató-helyettessé, és büszke volt mindenre, ami a vezetéknevéhez, a pozíciójához és az imázsához kapcsolódott.

Mariana spanyolt tanított külföldi diákoknak egy magánegyetemen. Anyósa, Teresa, mindig lenézte ezt a munkát.

„Egy nap ezek közül a fiúk közül valamelyik furcsa ötleteket fog a fejedbe ültetni” – ismételgette állandóan.

De Adrian mindig megvédte őt.

Amíg Mateo és Sofía meg nem születtek.

A két gyermek a 36. héten érkezett, majdnem egy hónappal a szülés várható időpontja előtt. Kicsik, egészségesek voltak, és valami olyasmivel rendelkeztek, ami mindenkit meglepett: világosbarna bőrrel és dús, fekete fürtökkel.

Terézia az első látogatás során megfigyelte a kiságyakat, és csak annyit mondott:

-Milyen furcsa…

A hazabocsátása napján abbahagyta a színlelést.

Amikor Adrian felfedezte fia arcát, megdermedt.

– És ez a haj?

Aztán Sofiára nézett.

Terézia keresztbe fonta a karját.

–Megmondtam. Nekünk, Ramirezeknek, nincs ilyen vérünk.

Rafael, Adrian apja, úgy ugrott fel, mintha egy jóslat beigazolódott volna.

– Én is erre gyanakodtam! Annyi külföldi diák jön és megy az egyetemről…

Mariana anyja elejtette a csokrot, amit kezében tartott.

„Fogd be a szád!” – kiáltotta.

De Adrian már keresett valamit a mobilján.

– Van egy magánlabor. Huszonötezer peso a vizsgálatokért. Holnap megcsináljuk őket.

Mariana a mellkasához szorította a babáit.

-Nem.

Félsz?

„Nem fogok elvégeztetni egy tesztet, amiért fizettél, csak azért, hogy később azt állíthasd, hogy megvettem az eredményeket. Ha valami ilyen súllyal akarsz megvádolni, tedd hivatalosan. Kérj meg egy bírót, hogy rendelje el a tesztet.”

Adrian megvetően mosolygott.

–Tökéletes. De amikor kiderül az igazság, ne sírj!

Mariana akár még aznap délután elmehetett volna a szüleivel. Nem tette. Tudta, hogy Adrián bármilyen mozdulattal le fogja győzni őt.

Visszatért a családi házba.

A következő napok rosszabbak voltak.

Teresa ellenőrizte, hogy mit eszik Mariana, kritizálta a tejét, figyelt a fürdésre, és úgy beszélt az ikrekről, mintha nemkívánatos vendégek lennének.

Adrian nem volt hajlandó cipelni Mateót.

– Amíg bizonyítékok nem bizonyítják, hogy az enyém.

Éjszaka, amikor a babák sírtak, átült a karosszékbe.

– Dolgozom. Te hoztad őket a világra, te intézed el.

Tíz nappal később, vacsora közben bejelentette:

– Már benyújtottam az apaság megtámadására irányuló kérelmet.

Terézia elmosolyodott.

Rafael büszkén bólintott.

Mariana csendben folytatta az evést.

Azon a reggelen Mateo görcsöket kapott, és felébresztette a húgát. Mariana, aki még mindig szenvedett a műtét okozta fájdalmaktól, megpróbálta mindkettőjüket megnyugtatni.

Adrian kirohant a hálószobából.

– Holnap nyolckor megbeszélésem van!

– Segíts nekem Sofiával.

Úgy lépett hátra, mintha valami veszélyes dolgot kínált volna neki a lány.

– Nem fogok más férfi gyerekeire vigyázni.

Aztán az ajtóra mutatott.

– És ne feledjétek: ez a ház a szüleimé. Ha a teszt megerősíti, amit mindannyian gondolunk, akkor mindhárman az utcára kerültök.

Amikor becsukta az ajtót, Mariana a tükörbe nézett: mély sötét karikák a szeme alatt, a hasán egy csomós haj, és egy még mindig duzzadt sebhely húzódott.

Az életét kockáztatta, hogy ezeket a gyerekeket a világra hozza.

És a férfi, aki kilenc hónapig simogatta a hasát, most „másik férfi gyermekeinek” nevezte őket.

De valami még mindig hiányzott.

Valami, amiről Adrián, Teresa és még Rafael sem tudott, ugyanabban a házban volt elrejtve.

És amikor Mariana felfedezte, hogy ki ő, semmi sem lesz többé ugyanolyan.

2. RÉSZ

Két héttel később megérkezett egy nővér az egészségügyi központból, hogy megvizsgálja az ikreket.

Danielának hívták, és évekkel ezelőtt Teresával dolgozott együtt.

Miután mérlegelte Mateót és Sofiát, feszengve állt meg az ajtóban.

– Mariana… El kell mondanom neked valamit.

-Tízcentes.

– Az anyósod mindenkinek azt mondja az egészségügyi központban, hogy ezeket a gyerekeket az egyik külföldi diákoddal szülted.

Mariana érezte, hogy valami megkeményedik benne.

Ez már nem családi vita volt.

Teresa nyilvános látványosságot csinált a megaláztatásból.

Daniela lehalkította a hangját.

– De tegnap egy nyugdíjas ápolónő kihallgatta a pletykát, és valami furcsát mondott. Azt mondta, hogy Teresa egy sötét hajú, göndör fekete férfihoz ment feleségül. Még az esküvőre is emlékszik.

Mariana összevonta a szemöldökét.

– Rafael?

– Így értettem.

Délután régi fényképeket keresett.

A házban mindenhol képek lógtak Rafaelről, amint horgászik, Adriánt cipeli, autókat javít, születésnapokat ünnepel.

De mindegyikben sapkát viselt.

Egyetlen fényképet sem talált róla harmincéves kora előtt.

Azon az estén megkérdezte:

– Adrian, hol vannak apádról készült fotók, amikor kicsi volt?

Fel sem nézett a számítógépéből.

– Ki tudja. Az apám nagyon fiatalon megkopaszodott.

A konyhában Teresa elejtett egy kanalat.

– Miért akarsz régi fényképeket?

-Kíváncsiság.

– Na, hagyd már abba a kukucskálást.

A reakció túl gyors volt.

Mariana gyanakodni kezdett.

Röviddel ezután mellfertőzést kapott, és majdnem 40 Celsius-fokos láza lett. Alig tudott felkelni.