Adrian belépett a hálószobába, és két papírlapot hagyott az ágyon.

—A genetikai teszt dátuma és a különélési megállapodás. Aláírás.

– Lázam van. Tudnál hozni nekem gyógyszert?

– Ne a drámával kezdj.

– Adrián…

– Írd alá, és elkerülöd a problémákat. Ha kiderül, hogy nem az enyémek, senki sem akar majd veled és a két gyerekkel foglalkozni.

Marianna nem válaszolt.

Azon az estén elmentette a hangüzeneteit, képernyőképeit és dokumentumait a felhőbe.

Felhívta Luciát is, egy egyetemi barátját, aki akkoriban családjogi ügyvédként dolgozott.

„Vezess el egy tesztet” – tanácsolta. „És őrizz meg mindent. Ha ezt tárgyalássá akarja tenni, akkor arról is legyen feljegyzés, hogyan bánik veled.”

Három héttel később az egész család elment a kijelölt laboratóriumba.

Adrian öltönyben érkezett.

Rafael ragaszkodott hozzá, hogy elkísérje őket.

Amikor a technikus mintákat vett Adrian arcának belsejéből és a csecsemőkből, Rafael feltűrte az ingujját.

– Tőlem is vegyetek vért.

A nő zavartan nézett rá.

– Az apaságot állapítjuk meg, uram, nem a nagyszülői státuszt.

– De én fontos vagyok a genetika számára.

Mariana hetek óta először majdnem elnevette magát.

Rafael gyorsan megigazította a sapkáját.

Ez a kép eszébe juttatta apja, Jorge szavait, amikor elmesélte neki a problémát.

„A gének nem kérnek engedélyt a generációk átugrására. Ha meg akarod érteni a gyermekeidet, nézd meg a nagyszüleiket is.”

Mariana úgy döntött, meglátogatja Rafael édesanyját, Doña Mercedest.

Az idős asszony egy kis házban élt San Juan del Río külvárosában.

Amikor meglátta az ikreket, megdermedt.

– Istenem… azok a fürtök.

– Szeretnék kérdezni valamit Rafaelről.

Mercedes arckifejezése megváltozott.

Mariana említette a fényképeket.

A nő megrázta a fejét.

– Nem akarok semmi bajt Teresával.

De amikor Mariana már távozni készült, az idős asszony megragadta a karját.

– Kérdezd meg magadtól, miért hord sapkát a fiam harminc éve még bent is a házban.

Egy héttel a tárgyalás előtt történt a váratlan.

Teresa meglátogatta Mercedest, hogy figyelmeztesse, ne avatkozzon bele.

Azon az estén az idős asszony felhívta Marianát.

– Gyere el holnap. Hozd el a dédunokáimat is.

Egy hatalmas bársonyalbum várta az asztalon.

Több különálló fényképet is kitéptek.

„Teresa majdnem az összeset lefényképezte, amikor Rafael kopaszodni kezdett” – magyarázta Mercedes. „De a csoportképeket elfelejtette.”

Lapozott egyet.

Marianának elállt a lélegzete.

Egy egész család jelent meg egy veracruzi ház előtt: barna bőrű, sötét hajú, feszes fürtökben fürtöző férfiak és nők.

– Ők Rafael rokonai.

Mercedes kinyitotta az utolsó oldalt, és kivett belőle egy kartonpapír mögé rejtett fényképet.

Ott volt Rafael huszonkét évesen.

Moreno.

Delgado.

Mosolyogva.

És egy hatalmas, fekete fürtökkel teli fejjel, ami gyakorlatilag ugyanolyan, mint Mateóé.

Mariana érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe.

Tudta ezt Terézia?

Mercedes keserűen felnevetett.

– Persze, hogy tudta. Mégis hozzáment feleségül.

Aztán lassan becsukta az albumot.

– Vidd el.

Biztonságban vagy?

– Az unokámat hetek óta hűtlennek nevezik valamiért, amiről ez a család évtizedek óta tud. Elég volt.

Mariana újra megnézte a fényképet.

Hirtelen megértett valamit, ami még Adrian vádjánál is rosszabb volt.

A DNS-teszt bizonyítaná, hogy ki az apa.

De ez az album bebizonyította volna, hogy ki hazudott a kezdetektől fogva.

És kevesebb mint egy hét múlva mindhármuknak bíró előtt kell majd magyarázatot adniuk.

3. RÉSZ

A tárgyalás napján Teresa úgy érkezett a bíróságra, mintha egy fontos ünnepségre menne. Rafael a mindig jelenlévő sapkáját viselte. Adrián egy mappával a hóna alatt, merev arckifejezéssel sétált előttük, mint aki még mindig azt hiszi, hogy hamarosan megerősíti az eseményekről szóló verzióját.

Mariana Lucía kíséretében érkezett.

Mateo és Sofía békésen aludtak a hordozóikban.

Lucía a hatalmas albumra nézett, amelyet Mariana a mellkasához szorított.

– Biztos vagy benne, hogy használni akarod?

– Úgy döntöttek, hogy anyaságomat nyilvános váddá változtatják. Csak az igazat fogom mondani.

A bíró először a dokumentumokat vizsgálta át.

Aztán megnyitotta a genetikai teszt eredményeit.

A csend teljes volt.

– Mindkét kiskorút illetően – olvasta – Adrián Ramírez úr apaságának valószínűsége nagyobb, mint 99,99 százalék.

Adrian egy pillanatra elállt a lélegzete.

Terézia felállt.

– Ez tévedés!

Az ügyvédje kétségbeesetten intett neki, hogy üljön le.

-Hölgy…

– Az a nő orvosokkal, diákokkal, külföldiekkel dolgozik! Ismernie kell az embereket!

Marianna nem szólt semmit.

A bíró felnézett.

—A vizsgálatot az eljárás keretében kijelölt laboratórium végezte.

Adrian arca teljesen vörös volt.

Mateóra nézett.

Aztán Szófiához.

Amióta megszülettek, most először nem látta „valaki más gyerekeit”.

Látta a gyerekeit.

– Még egy próbát akarok – mormolta.

Lucía Mariana felé hajolt.

-Jelenleg.

Marianna felállt.

– Tisztelt Bíróság, van még valami, ami segíthet megérteni, hogy a gyermekeimnek miért vannak bizonyos fizikai tulajdonságaik.

Átadta az albumot.

Rafael elsápadt.

Terézia hirtelen felé fordult.

– Honnan szedte ezt?

A bíró kinyitotta az első oldalakat.

Egész családok tűntek fel a régi fényképeken: nagybácsik, unokatestvérek, nagyszülők, mindannyian sötét hajúak voltak, többüknek feltűnő göndör haja.

Amikor elérte az elrejtett fényképet, megállt.

Rafaelre nézett.

Aztán a kis Mateóra nézett.

Visszatért a fotózáshoz.

– Rafael úr… maga az?

Az após nagyot nyelt.

-Igen.

Lassan, mintha húsz kilót nyomna az a sapka, levette.

A feje teljesen kopasz volt.