– Amikor fiatal voltam, sok hajam volt.
Terézia azonnal közbelépett.
–Ez állandó volt! Akkoriban a fiúk csinálták az ilyesmit.
A bíró felvonta a szemöldökét.
Visszalapozott néhány oldalt.
– A testvéreid mindannyian ilyenek?
Senki sem válaszolt.
Lucíának le kellett sütnie a tekintetét, hogy elrejtse a mosolyát.
Marianának viszont nem volt kedve nevetni.
Adrianra nézett.
Továbbra is a fényképet nézte.
-Apu…
Rafael a kezében szorongatta a sapkáját.
„Gyerekkoromban csúfoltak a hajamért és azért, mert sötétebb bőrű vagyok, mint az unokatestvéreim. Az apai nagyanyád Veracruzból származott. Mindenféle ember volt a családban. Amikor elkezdtem kopaszodni, abbahagytam a róla való beszélgetést.”
– És anya?
Rafael Teresára nézett.
– Anyád mindig tudta.
Adrian felé fordult.
– Tudtad?
– Ne kezdj bele.
– Tudtad, hogy az apám is ilyen?
– Ez nem jelenti azt, hogy…
– Nézd meg!
Adrian a fényképre mutatott.
–Mateo úgy néz ki, mint a saját másolata!
Terézia összeszorította az ajkait.
Évtizedekig ismételgette a családi történetet, miszerint az összes Ramireznek világos bőre, egyenes haja és „jó génjei” vannak. Annyiszor mondta már, hogy végül igaznak fogadta el.
Még Rafael is megengedte a hazugságot, mert így könnyebben elfelejtette fiatalkorának gúnyolódásait.
De most ez a fantázia tönkretett egy házasságot.
A bíró elutasította az apasági keresetet.
Az eljárás költségeit Adrián viselte.
Amikor kimentek a folyosóra, Mariana után rohant.
-Várjon.
Továbbment.
– Marianna, kérlek.
Megállt.
Adrian teljesen más embernek tűnt. Az arrogáns kórházigazgató eltűnt. A vállai meggörnyedtek, tekintete elveszett.
– Hibáztam.
-Igen.
–Anyám teletömte a fejemet hülyeségekkel.
– Anyád nem kényszerített arra, hogy hűtlennek nevezz egy egész kórház előtt.
– Összezavarodtam.
– Nem kényszerített arra sem, hogy megtagadd a gyermekeid hordozását.
Lesütötte a tekintetét.
-Azok…
– Még azzal sem fenyegetőztél, hogy kidobsz minket az utcára, amikor még mindig ott voltak a császármetszés öltései. És negyven fokos lázzal sem hagytál, miközben az aláírásomat követelted.
Adrian kinyitotta a száját.
Nem talált választ.
– Vettél egy tesztet, hogy megtudd, te vagy-e az apja – folytatta Mariana. – De senki sem vehet egy tesztet, hogy bebizonyítsa, megérdemli-e, hogy az apja legyen.
Megpróbálta megérinteni a karját.
Marianna hátrébb lépett.
– Adj még egy esélyt.
–Minden este megvolt, amikor hallottad a gyerekeid sírását, és úgy döntöttél, hogy becsukod az ajtót.
Csak azért tértek vissza a házba, mert Marianának még mindig ott voltak a holmijai.
Teresa a konyhában várta.
Egy hatalmas fazék forrt a tűzhelyen.
– Csirkelevest főztem – mondta erőltetett mosollyal. – Segít majd visszanyerni az erődet.
Mariana egy széken hagyta a táskáját.
Heteken át az anyósa főtt tököt, ízetlen rizst és egyszerű ételeket szolgált fel neki, miközben a család többi tagjának különféle ételeket főzött.
Most csirke, zöldségek, avokádó és meleg tortilla volt.
– Milyen különös – mondta Mariana. – Úgy tűnik, az étel is megváltozott a DNS-eredmények után.
Terézia úgy tett, mintha nem hallaná.
– A lényeg az, hogy jól végződött.
-JÓ?
—Megerősítették, hogy Adrián az apa.
– Ezt már a terhességem óta tudtam.
Terézia közeledett.
– Család vagyunk. Nincs értelme haragot tartani.
– Azzal az egészségügyi központtal mentél, hogy a gyerekeim külföldiek.
– Csak azt ismételtem meg, ami logikusnak tűnt.
– Ami kényelmesnek tűnt számára.
Teresa mosolya eltűnt.
Mariana az albumra mutatott.
– Nagyon jól tudtad, milyen volt a férjed fiatalon.
– Ez sok évvel ezelőtt volt.
– A géneknek nincs lejárati dátumuk.
Rafael kalap nélkül lépett be a konyhába.
Marianna most látta őt így először.
Az ajtóban maradt.
– Igaza van.
Teresa dühösen meredt rá.
– Te fogd be a szád.
De Rafael nem engedelmeskedett.
– Nem. Túl sokáig hallgattam.
Marianára nézett.
– Én is megvádoltalak. És tudtam, hogy a családomban sötét bőrű, göndör hajú emberek is vannak. Talán nem gondoltam volna, hogy a gyerekek ilyenek lehetnek… vagy talán csak könnyebb volt nekem beleegyezni.
Megdörzsölte a fejét.
– Gyáva voltam.
Mariana bólintott.
Nem volt kedvem megbüntetni.
Sem azért, hogy megvigasztaljam.
– Legalább beismered.
Azon az estén Adrian belépett a hálószobába.
– Kezdhetjük a nulláról.
Mariana babaruhákat hajtogatott.
-Nem.
— Gondolkozz el rajta.
– Már gondoltam is rá.
– Én vagyok az apa.
– Biológiailag igen.
Adrián leült.
–Meg tudjuk venni a kívánt lakást. Eleget spóroltunk. Elmegyünk innen, messze a szüleimtől.
Mariana egy pólót hagyott egy dobozban.
– Amikor a kórházban megvádoltál, még mindig azt hittem, sokkos állapotban vagy.
Eltett egy csomag pelenkát.
– Amikor kérted a tesztet, még mindig éreztem, hogy félsz.
Beleterítette a takarókat.
–De amikor Mateo sírt, és te nem voltál hajlandó megérinteni, megértettem valamit.
Adrian mozdulatlan maradt.
–Nem kellett tudnod az igazságot ahhoz, hogy emberségesen bánj két újszülöttel.
– Azt hittem, hogy…
–Ez a probléma. A vezetéknevedre, a büszkeségedre és arra gondoltál, hogy mit mondana az anyád. Soha nem gondoltál ezekre.
Ekkor Teresa kopogás nélkül nyitott ajtót.
– Elmész?
-Igen.
– És mindkettőt elviszed?
Marianna meglepetten nézett rá.
-Természetesen.
Terézia a bölcsőre mutatott.
– Mateónak itt kellene maradnia. Ő egy férfi. Ő fogja továbbvinni a családot.
Néhány másodpercig senki sem szólt.
Mariana végül egy halk nevetést hallatott.
