Délután 4:15-kor Marisa felvette a kabátját.

– Értsd meg a célzást. Mindenkit kellemetlenül érintesz.

Délután 4:53-kor a lába elé tette a piszkos tálcát. Bruno az ölében hagyta a kabátját, és hagyta, hogy még egy fényképet készítsenek.

Délután 5:11-kor Marisa felhívta a biztonságiakat.

„Van egy nő, aki nem hajlandó elmenni. Vidd fel a lifttel, és vidd ki az épületből.”

Martin visszatért, de nem volt hajlandó hozzáérni.

– 8:41 óta van bejelentkezve, és időpontja van Mr. Serrano-val.

„Megszeged a parancsot?” – kérdezte Marisa.

Aztán kinyíltak a lift ajtajai.

Juanita Salcedo szinte kirohant, egy mappát szorongatva a mellkasához, a nyakában lógó bérszámfejtési kulcs pedig a lakásába lógott. Amikor meglátta Dianát, megdermedt.

– Herrera asszony! Hála Istennek. Már 9 órája keresem. Ha nem jelentkezik 16 percen belül, 2300 család nem kapja meg a fizetését holnap.

Marisa sápadtan Dianára mutatott.

– Kicsoda ő?

Juanita úgy nézett rá, mintha az előbb kérdezte volna meg, hogy kié az épület.

– Ő a tulajdonos.

2. rész

4 másodpercig senki sem szólt egy szót sem.

Diana elvette a meghatalmazást, letette az összecsukható székre, és apró betűkkel aláírta: „D. Herrera”.

Ugyanaz az aláírás szerepelt a Transportes Altiplano minden bérszámfejtési bizonylatának végén.

– Fuss, Juanita. Még 16 perced van.

Juanita belépett a liftbe, miközben ismételgette a köszönetét.

Bruno letette a kezében lévő poharat Daniela asztalára.

– Herrera asszony, egyértelműen kommunikációs hiba történt.

Diana egész nap először vette elő a telefonját.

– Rocío, a 14. emeleten vagyok. Senki sem hagyhatja el ezt az emeletet. Hozza magával az eredeti látogatói naplót, rögzítse az időpontfoglalások előzményeit, és hívja fel a külső irodát. Ma este itt legyenek a nyomozók.

Bruno megpróbált mosolyogni.

– Szerintem ezt négyszemközt meg lehet oldani.

– Már 9 órája privát volt. Most dokumentumokat akarok.

Daniela kinyitotta az időpontfoglalási naplót. Diana időpontját 11 nappal korábban megerősítették, és még mindig reggel 6 órára volt kiírva. 8:52-kor, 11 perccel az érkezése után, Marisa a következő megjegyzést írta be: „Bejelentkezés nélkül. Díjmentes.”

– Nem tudtam, ki maga – mondta Marisa.

– Pontosan ez a probléma.

Diana Bruno felé fordult.

– Nyisd ki a legutóbbi fizetési jegyzékedet.

– Nem látom, mi az összefüggés…

—Abrala.

Remegő hüvelykujjal Bruno kereste a dokumentumot. Alul a „D. Herrera” aláírás szerepelt.

„68-szor fizettem neked” – mondta Diana. „Minden befizetést beváltottál, és soha nem olvastad el az engedélyező személy nevét. Ma kevesebb mint 6 méterre voltál az ajtódtól, és „senkinek” neveztél.”

–Megbeszélésen voltam. Marisa kezeli az időbeosztásomat.

Marisa arckifejezése megváltozott. A férfi, akihez feleségül ment, megpróbálta átadni őt, hogy megmentse magát.

„Utasítottad, hogy hagyjuk várni” – mondta. „8:50-kor a recepciós pult felé nézett, és azt mondta: »Hagyd ülve. Látni akarom, meddig bírja.«”

Bruno dühösen meredt rá.

– Te nem tudod, mit beszélsz.

– Tökéletesen jól tudom.

Diana kérte a telefonokat. A „14. emeleti” csevegésben szerepeltek a fényképek, a sértések és a hónapokig tartó gúnyolódás a szegénynek, jelentéktelennek vagy oda nem illőnek tartott látogatók ellen.

Daniela sírni kezdett.

– Nem írtam semmit, de benne voltam a chatben. Én sem védtem meg.

– Írj le mindent, amire ma este emlékszel, az időpontokat is beleértve, és add oda a nyomozóknak – parancsolta Diana.

Aztán Brunóra és Marisára nézett.

—Ettől a pillanattól kezdve felfüggesztve vagy. Add le a kitűzőidet, és ne törölj üzeneteket.

– Attól, hogy 9 órát várok, még nem leszek bűnöző – tiltakozott Bruno.

– Nem. Ez teszi őt azzá az emberré, aki olyan lakást teremtett, ahol valakit kilenc órán át megalázhattak anélkül, hogy bárki úgy érezné, meg kellene akadályoznia. Az ő pozíciójához képest ennyi elég.

Martin megérkezett a könyvvel. Az aznapi lapnál nyitotta ki.

Diana elolvasta az első sort.

– „Mr. Herrera. Időpont 9:00. Érkezés 8:41. Jelvény 12.”

Aztán elolvasta Martin délután 3:14-kor írt üzenetét.

– „A 12-es látogató továbbra is a 14. emeleten van. Senki sem fogadta. Jelentették.”

Diana becsukta a könyvet.

– Ez az egyetlen dokumentum az épületben egész nap, ami igazat mondott.

Bruno és Marisa átadták a kitűzőiket. Miközben lementek a földszintre, Martín megkérte őket, hogy jelentkezzenek ki, mint bármelyik másik látogatót. Bruno beírta a nevét ugyanabba a füzetbe, amelyet korábban figyelmen kívül hagyott.

Délután 5:58-kor Juanita közzétette a bérszámfejtést. A 2300 alkalmazott megkapta a fizetését, mit sem sejtve arról, hogy már csak két perc választotta el őket attól, hogy elveszítsék azt.

A külső vizsgálat 12 napig tartott. A csapat áttekintette a látogatói napló két évnyi adatát, és összehasonlította az egyes neveket a napirendekkel, a kamerafelvételekkel és a visszavitt belépőkártyákkal.

Az eredmények rosszabbak voltak, mint Diana képzelte.

91 ember érkezett megerősített időponttal. 19-et soha nem fogadtak. Órákig vártak, és végül távoztak.

Tizenhatan őslakosok, afro származásúak voltak, vagy vidéki közösségekhez köthető vezetéknevük volt. Többen munkaruhát viseltek. Egy nő, aki egy kis járműflottát birtokolt Hidalgóban, 6 óra 30 percet várakozott. Mielőtt elindult, a kártyája hátuljára ezt írta: „Most már értem.”

Martín 11 hasonló bejegyzéssel ellátott esetet regisztrált: „Még mindig vár. Nem kapott figyelmet. Jelentették.”

A 14. emeletről soha senki nem kérdezte meg, mit jelentenek a jegyzetei.