– Megjavítod Efraim malmát?

– Megpróbálom.

Egy férfi, aki a zsákok mellett állt, kuncogott egyet.

—A városi lányok gyorsan megunják a vidéket.

Ximena eltette a visszajárót. Szüksége volt rá, hogy legyen elég benzinre és ételre; vitatkozva úgysem kapja vissza a pénzét.

Azon a délutánon elkövette első hibáját: azt hitte, hogy egy rajz megértése egyenértékű a magasban való munkavégzés ismeretével.

Felmászott a toronyra, és megpróbálta erőszakkal kinyitni a mechanizmust. A kulcs megcsúszott. Amikor látta, hogy leesik, ösztönösen kinyúlt, és elvesztette az egyensúlyát.

Megkapaszkodott egy rúdba. Néhány másodpercig nem kapott levegőt.

Remegve ereszkedett le a malom lábához, és sírt. Teresa szerszáma a fűben hevert, a nyelén egy friss horpadás volt.

– Nem tehetem, anya – suttogta.

Miután visszatért a raktárba, talált egy cetlit, amit korábban figyelmen kívül hagyott: ne erőltesd a leragadt alkatrészeket; hagyd, hogy az olaj tegye a dolgát, és kérj segítséget, ha nem ismered a tornyot.

Másnap reggel visszament a boltba.

–Meg kell tanulnom mászni anélkül, hogy megölném magam.

Leticia hosszan bámulta. Aztán felhívta Ernesto Aguilart, egy farmert, aki Efraínnal dolgozott együtt.

Megvizsgálta az építményt, kölcsönadta a felszerelését, és elkísérte a javítás során.

– Az édesanyád megtanított arra, hogyan kell kulcsot használni. Nem arra, hogyan legyél legyőzhetetlen.

Ximena bólintott.

Napokkal később a malom megfordult. A cső levegőt és zavaros vizet köhögött fel, mielőtt folyamatos sugarat engedett volna ki.

Ximena kinyújtotta a kezét, és hangosan felnevetett.

Még mindig ki kell tisztítania a tartályt és ellenőriznie kell a vizet, mielőtt meginá. De már nem egy romot látott. Látta, hogy valami működik a munkájának köszönhetően.

Leticia heti háromnapi munkát ajánlott neki. Nem kérdezősködött az apjáról, vagy arról, hogy miért él egyedül.

– Tudod, hogyan kell targoncát vezetni?

-Igen.

– Hétfőn 8 órakor.

A fizetéséből zsanérokat vett, beázásokat javított, és zárat szerelt be. Amikor először fordította el a kulcsot a saját kezűleg, addig állt az ajtó mellett, amíg égni nem kezdett a szeme.

A pletykák folytatódtak. Egyesek szerint az adósságok elől menekült. Mások azt állították, hogy illegálisan telepedett le ott.

Leticia megvédte, amikor csak tudta, de Ximena megtanult különbséget tenni az őszinte kérdés és az olyan kifejezés között, ami csak meg akarta bántani.

Megválaszolta az elsőket. Aztán visszament dolgozni.

A negyedik hetében felemelt néhány korhadt deszkát a párkány közelében. A kar valami fémesnek ütközött.

Lent egy két téglán álló doboz volt.

Talált egy fényképet, egy bankkönyvet és egy borítékot, amelyen az állt, hogy „aki úgy döntött, hogy marad”.

A fényképen Efraín mosolygott a kékre festett raktár előtt. A bejáratnál virágok álltak, mögötte pedig a malom kanyarodott.

A főkönyv 384 000 pesót mutatott.

Ximena azt hitte, félreértette a dolgot.

A levélben elmagyarázták, hogy Efraín elment kezelésre egy szívbetegség miatt. Tudta, hogy lehet, hogy nem tér vissza.

„Sok jó évet adott nekem ez a hely. Elintéztem egy módot, hogy segítsek mindenkinek, aki újra otthonná teszi. Vidd el ezeket a dokumentumokat Adriana Beltránnak. Ne költs semmit, mielőtt beszélsz vele.”

Lent egy cím és egy telefonszám volt.

Ximena az éjszakát a fénykép nézegetésével töltötte.

Másnap elvitte a dobozt az ügyvédhez. Adriana felismerte az aláírást, és egy régi mappát keresett.

Efraín hivatalos utasításokat hagyott a pénzzel kapcsolatban. A rejtett levél jelezte, hol találják meg őket; önmagában egyetlen pesót sem engedett volna kivenni senkinek.

Függőben lévő eljárások, ellenőrizendő feltételek és áttekintendő dokumentumok voltak.

– Mennyi ideig fog tartani? – kérdezte Ximena.

– Nem ígérhetek időpontot. De segíthetek mindent helyesen benyújtani.

A fiatal nő a kezében tartott jegyzetfüzetre nézett.

– Akkor addig is folytatom a munkát.

A hír San Jacintóba érkezett, mielőtt bármilyen megoldás született volna.

Az egyik nő azt mondta, hogy Ximena kezdettől fogva tudott a pénzről. Egy másik azt sugallta, hogy hamisította a levelet.

A férfi, aki a boltban gúnyolta, felemelte a hangját, amikor meglátta belépni.

– Nagyon okos fiatal hölgy. Olcsó ház, ráadásul egy halott ember megtakarításai.

Ximena letette a zsákot, amit cipelt.

– Soha nem találkoztam Efraínnal.

– Ezt te mondod.

Leticia előbukkant a pincéből.

– És túl sok mindent mondasz anélkül, hogy tudnád őket.

De Ximena nem tudott aludni aznap éjjel. Elviselte, hogy képtelennek tartották. Az, hogy tolvajnak nevezték, másképp fájt.

Aztán megszólalt a telefon.

Rubén volt az. Hónapok óta nem hívott.

– Hallottam, hogy találtál némi pénzt. Segíthetünk neked kezelni. Talán haza kellene menned.

Ximena megszorította a telefont.

– Még mindig tornaterem a szobám?

Csend lett.

– Ne haragudj. Család vagyunk.

– Amikor ágyra volt szükségem, mi is ott voltunk.

Az apja türelmetlenül felsóhajtott.

– Anyád nem akarna egyedül látni egy elhagyatott helyen.

Ximena a pad mellett lógó piros kulcsra nézett.

– Anyukám tanított meg arra, hogyan javítsak a dolgokon. Soha nem tanított meg arra, hogy fogadjam el a fájdalmat azért, hogy fedél legyen a fejem felett.

A hívás véget ért. Aztán sírt, de nem pakolta be a bőröndjét.

Másnap a levél másolatait és a jegyzetfüzetből származó számos rajzot vitt be a boltba. Adriana megmondta neki, hogy mely dokumentumokat oszthatja meg anélkül, hogy személyes információkat hozna nyilvánosságra.