– Az eljárás még folyamatban van – mondta a pultnál várakozóknak. – Még nem tudom, mit fognak dönteni. De szeretném, ha tudnák, mit hagyott hátra az a férfi a pénzen kívül.

Megmutatta a lapokat: fadarabokat, egy befőzési receptet, utasításokat a malom karbantartásához.

– Ezt egy ismeretlennek írta. Segítségre volt szükségem, és itt megtaláltam.

Leticia elvett egy másolatot. Felismerte a gyömbéres szilvás receptet.

Efraín üvegeket vitt magával, amikor alkatrészeket vásárolt. Dolores halála után már nem jelent meg olyan gyakran.

– Mindig is terveztük, hogy meglátogatjuk – mormolta. – De mindig volt valami sürgősebb dolgunk.

Egy héttel később Ximena elkészítette a receptet, és hozott neki egy üveget.

Leticia szó nélkül megkóstolta. Aztán megtörölte a kezét, és megkerülte a pultot, hogy megölelje.

– Így volt – mondta elcsukló hangon. – Pontosan így.

Hónapokba telt, mire megérkezett a pénz. Ez idő alatt Ximena Ernestótól tanult, a boltban dolgozott, és éjszakákat töltött a kiadások kiszámításával.

Volt egy vihar, ami leszakított egy fémlemezt. Voltak napok, amikor naponta kétszer evett babot. Volt egy reggel, amikor mindenét el akarta adni, és másik szobát keresni.

Hagyták pihenni. Másnap segítséget kért a tető javításához.

Amikor Adriana megerősítette, hogy megkaphatja a 384 000 pesót, Ximena nem vett új autót.

90 000 dollárt különített el létesítményekre: szigetelésre, egy víztartályra, higiéniai berendezésekre és egy kis napelemrendszerre. 150 000 dollárt félretett vészhelyzetekre. A fennmaradó összeget szerszámokra, képzésre és egy javítóműhely indítására fordította.

Ernesto megszerezte neki az első megbízását: egy fészer felújítását, amelyet mások túl öregnek tartottak.

Ximena a felügyelete alatt dolgozott, megkapta a megbeszélt összeget, és tisztán hagyta el az ingatlant. A tulajdonos ajánlotta őt.

Több rendelés is érkezett.

Volt egy hiba is.

Don Aurelio, egy 76 éves férfi, felbérelte a tető javítására. Két héttel később újra beázott a tető.

– Azt mondtad, tudod, hogyan kell csinálni – panaszkodott a telefonba.

Ximena másnap elment. Rájött, hogy rosszul helyezett el egy illesztést az eső szokásos irányával szemben.

Az ő hibája volt.

– Javítom. Nem fogok többet számlát felszámolni.

Még két napot dolgozott, majd a következő vihar után visszatért, hogy ellenőrizze az eredményt.

Don Aurelio kávéra hívta.

– Efraín egyszer hibázott a malommal – jegyezte meg –. Visszajött, és mentegetőzés nélkül megjavította.

Átadott neki egy listát, amin hat név szerepelt.

– A barátaimnak is régi a tetejük.

26 évesen Ximena munkát adott Tomásnak, egy városi fiúnak, és Juanának, egy nőnek, aki a válás után szinte mindent elveszített.

Juana első napján Ximena felajánlott neki egy szerszámot és a kezében tartotta a lámpát.

– Csináld meg. Megvilágítom neked az utat.

Miközben ezt kimondta, felismerte Teresa hangját a sajátjában.

A raktár ismét kék volt. Virágok nőttek a bejáratnál. Egy szürke macska telepedett a munkapadra, és úgy döntött, hogy a faforgács az ő fekhelye.

Egyik délután Rubén váratlanul megérkezett. A megjavított falakat nézte.

– Nem gondoltam volna, hogy sikerülni fog.

Ximena fellépett a peronra.

– Én sem tudtam, hogy képes vagyok-e rá.

Az apja egy zacskó kenyeret tartott a kezében.

– Rosszul tettem, amit tettem.

Ezúttal nem fűzött hozzá indoklást.

Elfogadta a kenyeret, de nem tett úgy, mintha elég lenne.

– Beszélhetünk. Lassan.

Ez volt az első a sok beszélgetés közül. Némelyik gyorsan véget ért. Mások kávézás közben. Ximena ragaszkodott a határaihoz, és Rubénnek meg kellett tanulnia tiszteletben tartani azokat.

Nyáron Efraim sírját kereste. Magával hozott egy fényképet a felújított raktárról és egy üveg lekvárt.

Eltávolította a gazt a kő körül, és letérdelt.

– Újrafestettem kékre. Leticia szerint a virágoknak még nőniük kell.

A szél megmozgatta egy közeli fa leveleit.

– Azt hittem, a pénz a legfontosabb. Igen, sokat segített.

Megérintette a fényképet.

– De mielőtt megkaptam volna, már kaptam vizet. Már volt állásom. Már tudtam, hogy újra próbálkozhatok.

Letörölt egy könnycseppet.

– Te és anyám tartottátok nekem a fényt anélkül, hogy itt lettetek volna.

Visszatérve elkezdett egy második jegyzetfüzetet. Leírta, mit tanult, azokat a hibákat, amelyeket nem akart megismételni, és azoknak a nevét, akik segíthettek az egyes javításokban.

Szeptemberben vett részt először az aratóünnepen. Hozott egy szilvás pitét, és le akarta tenni az asztalra, mielőtt elindult, de Leticia fogta a karját.

– Ne is gondolj rá. Ma te ülsz, amíg mások felszolgálnak.

Tomás kihúzott neki egy széket. Megérkezett Juana a gyerekeivel, akik egy kék szélmalmot rajzoltak neki egy képeslapra.

Később megkereste a nő, aki azt állította, hogy Ximena tudja, hol van elrejtve a pénz.

– Anélkül ítélkeztem feletted, hogy tudtam volna – mondta, a tányérra nézve. – Bocsánatot akartam kérni.

Ximena várt néhány másodpercet.

– Köszönöm, hogy elmondtad.

Levágott még egy szelet pitét, és odanyújtotta neki. Nem felejtette el a szavakat, de nem akarta folyton magával cipelni őket.

Egy nyugdíjas tanár megkérdezte, hogy Efraín volt-e a nagyapja.

– Nem. Soha nem találkoztam vele.

A férfi a raktárhoz vezető út felé nézett.

– Hát, jó, hogy valaki újra kivilágította azt a házat.

Ximena figyelte, ahogy Leticia a gyerekekkel nevet. Most először értette meg, hogy az otthon azt is jelenti, hogy valaki észreveszi, ha hiányzik az asztaltól.