1. RÉSZ
Az első lepedő lerepült az utánfutóról, és olyan közel elsuhant a nyakam mellett, hogy egy fenyőoszlopba fúródott, kevesebb mint fél méterre az arcomtól. Egy gumiabroncs mögé vetődtem, miközben Moro, a lovam, kétségbeesetten rángatta a gyeplőt, és a hegyek felől fújó szél pengévé változtatta a rozsdás lepedőt.

33 éves voltam, egyedül, és még majdnem 10 kilométert kellett megtennem ahhoz a földhöz, ahová a házamat terveztem felépíteni 40 lepedőből, amiket mások kidobtak.

Október vége volt a Sierra de Chihuahua-ban. Az éjszakák már fagypont alá süllyedtek, és a fenyőfák feletti felhők havazást jósoltak.

Felkeltem, ellenőriztem a meghajlott fémlemezt, és végighúztam az ujjaimat a horpadáson.

— Még mindig működik.

Három évvel korábban a férjem, Miguel épített nekünk egy faházat. Masszívnak tűnt, de a második telünk alatt egy vihar több rést is felszakított. Miguel egy éjszakát töltött a hó alatt javítgatva őket. Később tüdőgyulladása lett.

Júniusra már elpakoltam a ruháit.

Csak egy szerszámát tartottam meg: egy kicsi, görbe, fából készült mérőeszközt, amellyel a kerekeket és az íveket ellenőrizte. Mindig a zsebében hordta.

A föld, amit Miguel rám hagyott, egy Bocoyna közelében lévő mezőgazdasági közösségben volt. Halála után ideiglenesen elismerték a birtoklási jogomat, de még folyamatban volt a hivatalos eljárás. Ez azt jelentette, hogy valaki, akinek van pénze, bármilyen folyamatot rémálommá változtathatott.

És Julián Corralnak volt pénze.

Az övé volt a környék legnagyobb fűrészmalma, több teherautó, és a Chihuahua városába irányuló faanyagszállítás jelentős része.

Amikor meglátta a ferde karókat, amiket építményként helyeztem el, nevetett.

– Az nem ház, Clara. Ez egy cső.

– Ez egy ív lesz.

– A hó majd szétzúzza.

– A teher az oldalak mentén fog lemenni.

Julian a régi vasúti táborból előkerült lepedőkre nézett.

– Építek neked egy faházat 70 000 pesóért.

Kevesebb, mint 30 ezer volt nekem.

Aztán a telkem nyugati lejtőjére mutatott.

– El tudunk boldogulni azokkal a fenyőfákkal.

-Hány?

— A szükségesek.

Ez a válasz elég volt.

-Nem.

A fenyőfák nem csak gerendák voltak. Gyökereik védték a forrást, amely átszelte a földemet. Ha Julián kivágná az egész hegyoldalt, vehetne nekem egy szép házat, és egy romos földdarabot hagyna maga után.

A következő hetekben gőzöléssel hajlítottam meg a kőrisdeszkákat, és nyolc nagy, ívelt bordát építettem belőlük. A lapok ezekre kerültek volna. Bent hagytam egy helyet a fémtető és a belső fafal között, hogy száraz fűrészport, aprított füvet és meszet lehessen tenni.

Az úton elhaladó férfiak lassítottak.

– Csatornában fogsz lakni?

Tovább kalapáltam.

Egyik délután megjelent egy Don Ernesto Meza nevű farmer a lányával, Marielával. Szögeket és kukoricalisztet hozott nekem.

A boltívekre nézett.

– A hónak nagy súlya van.

Elővettem Miguel műszerét, és minden ívet ellenőriztem.

– Ezért van az, hogy mindegyiknek ugyanazok a méretei.

Don Ernesto nem volt meggyőzve, de otthagyta a szögeket.

November 3-ig 20 lapot tett fel.

Másnap reggelre a másik húsz eltűnt.

A köteleket tisztán elvágták.

Mély keréknyomokat találtam, amelyek a déli út felé vezettek, és az egyik mellett egy új horganyzott szöget, egy olyan márkájút, amilyet csak Julian fűrésztelepének vasboltjában árultak.

Elmentettem.

Nem volt elegendő bizonyíték.

Egy órával később motorzúgást hallottam.

Julian az egyik teherautójával érkezett. Hátul 20 új, láncokkal rögzített fémlemez volt.

Megállította az előttem haladó járművet.

– Azt mondják, anyagot vesztettél.

Válasz nélkül néztem rá.

– Micsoda pech.

– Mennyit kérsz ezekért a nyomatokért?

Mosolygott.

– Az egész nyugati lejtő.

Belül hidegebbnek éreztem magam, mint kint.

-Nem.

– Akkor remélem, hogy a december kegyes lesz hozzád.

Elment.

Megvártam, amíg eltűnik a fenyőfák mögött, felnyergeltem Morót, és visszatértem a régi vasúti táborba.

Tizenegy még használható fémlapot, hat fémgyűrűt egy régi tartályból és egy kályhacsövet találtam. A darabok égettek, lyukasak és különböző hosszúságúak voltak.

De működtek.

Majdnem 30 órát dolgoztam egyhuzamban. A lemezeket pikkelyek módjára fektettem át, az íveket vasgyűrűkkel erősítettem meg, és lyukas lemezt használtam pontosan ott, ahol a kályhacsövet át kellett húznom.

Az első vihar még azelőtt megérkezett, hogy véget ért volna.

Órákon át csapkodott a szél a szerkezetre. Hó szivárgott be az utolsó résen, miközben zsibbadt ujjakkal fémszögeket vertem be.

Végül becsuktam a tetőt.

Kint néhány fok mínuszban volt a hőmérséklet.

Bent a hőmérséklet emelkedni kezdett.

34.

35.

43 Fahrenheit-fok.

Leültem a tűzhely elé, abban a hitben, hogy megnyertem az első csatámat.

Aztán láttam, hogy víz folyik le a keleti falon.

Aztán megjelent egy másik sor.

És még egy.

A szigetelés kezdett nedvesedni.

Másnap reggel 8 szivárgást találtam.

De a legrosszabb december 1-jén jött.

Valaki kiszögelt az ajtómra egy értesítést a mezőgazdasági aktámmal kapcsolatban: Julián Corral megkérdőjelezte a birtoklásomat, azt állítva, hogy elhagyatott vagyok, és hogy az épület nem állandó lakottságról árulkodik.

A dokumentum alatt valami még nyugtalanítóbbra bukkantam.

Egy körülbelül 15 centiméteres nyílás futott át egy alsó ízületen.

Lassan jött ki onnan a fűrészporom.

Letérdeltem.

A jelzés egyenes volt.

Nem a szél okozta.

Nemrég vágás volt, borotvapengével.

És a hóban, közvetlenül alatta, egy csizmatalp lenyomata maradt.

Valaki nem számított arra, hogy a házam összeomlik.

Valaki segített neki a kudarcban.