Ha valaki így próbálná elvenni a házadat, milyen bizonyítékot keresnél először? Már volt egy ötletem, és a 2. rész is itt kezdődne.
2. RÉSZ
Nem szálltam szembe Juliannel. Pontosan ezt akarta volna: látni, ahogy dühösen vádolom őt bizonyítékok nélkül, miközben ő mindent tagad.

Attól, hogy kiabálással leplezel egy gyanút, még nem lesz igaz.

Lefényképeztem a vágást egy vonalzóval mellette, a horganyzott szöget egy zacskóba tettem, a lenyomatot pedig egy dobozzal védtem. Don Ernesto Marielával tért vissza, és ők segítettek gipszmintát készíteni.

A talpnak letört a sarka.

– Ez bizonyítja, hogy valaki járt itt – mondta Ernesto. – Azt nem bizonyítja, hogy ki.

-Még mindig.

Először is működésre kellett bírnom a házat.

Felfedeztük, hogy az eredeti szivárgások nem a fémlemezeken keresztül hatoltak át. A szél a fém és az alapozás közötti illesztés alá tolta a havat. Amikor a kályha felmelegítette a falat, a hó megolvadt és beszivárgott a szigetelésbe.

Vízelvezető árkot ástam a szerkezet köré, feltöltöttem kaviccsal, és kifelé hajlítottam a fémcsíkokat, hogy a víz lecsöpögjön az alapról.

Ezután beépítettem egy második belső falat, amivel egy lezárt légkamrát hoztam létre.

A következő vihar más volt.

Kívül: -12 °C

Bent: Hajnalban 8 °C, sokkal kevesebb tűzifával, mint amennyit a régi faházban használtunk.

Elkezdtem mindent feljegyezni egy jegyzetfüzetbe: külső hőmérséklet, belső hőmérséklet, szélirány és a felhasznált fa mennyisége kilókban.

Aztán két hőmérőt vittem Don Ernesto házához.

– Össze szeretném hasonlítani a házainkat.

A kunyhója vastag rönkökből volt építve.

– Be akarod bizonyítani, hogy a te konzerved jobban melegszik, mint ez?

– Azt akarom, hogy a számok válaszoljanak.

Mindkét házat 12 napon keresztül mértük.

A házamban általában 6 és 10 °C között tartották éjszaka a hőmérsékletet, napi 9-12 kiló tűzifát használva.

Ernesto kabinjának majdnem háromszor ennyire volt szüksége, és két napfelkelte is fagypont alá süllyedt.

Mariela leírta az olvasmányokat, és mindketten aláírták a lapokat.

Nem akartam egy szomorú történettel megszólítani a közönséget.

Adatokkal akartam jönni.

December 19-én megjelent Arturo Sáenz mérnök, egy technikus, akit azzal a feladattal küldtek, hogy jelentést készítsen a földhasználatról, mielőtt az iratokat átnéznék.

Julian is vele volt.

Arturo megérintette a belső falamat.

– Ez fa?

—A külső héj fémből készült. A kettő között szigetelés található.

Ellenőrizte a tűzhelyet, a lefolyót, az ágyat, a kamrát és a lemezeimet.

Julian felnevetett.

—Egy matraccal ellátott tárolóegység továbbra is tárolóegységnek számít.

Kinyitottam a jegyzetfüzetet.

– Az otthon életben tartja a benne élő embert.

Arturo elolvasott néhány oldalt.

– Leméred a tűzifát?

Megmutattam neki egy mérleget, ami a fiók mellett lógott.

Julian abbahagyta a mosolygást.

Amikor kimentünk, hogy megnézzük a keleti oldalt, valami vöröset láttam a havon.

Egy kis szövetcsík volt.

Többet is tettem a javított illesztésekbe. Ha valaki újra kinyitná őket, kiesnének.

A dér mögött keresgéltem.

Volt még egy vágás.

– Tegnap lepecsételték – mondtam.

Julian keresztbe fonta a karját.

– Ezt te mondod.

Arturo ránézett a nyitányra és írt valamit.

Nem vádolt meg senkit.

Én sem.

Amikor elmentek, vettem észre, hogy 3 oldal hiányzik a jegyzetfüzetemből.

Pontosan a leghidegebb éjszakákon.

Éreztem, hogy remegnek a kezeim.

Julian már néhány perce egyedül ült az asztal közelében, miközben Arturo a tűzhelyet ellenőrizte.

De ismét csak gyanúm volt, nem bizonyítékom.

Aztán eszembe jutott valami.

Mariela lemásolta a hőmérsékleteimet az összehasonlító lepedőkre a házában.

Az ellopott figurák még mindig léteztek.

Még aznap délután elmentem értük, és lefényképeztem őket. Másolatokat küldtem az e-mail címemre és Marieláéra is.

Először éreztem úgy, hogy egy lépéssel előrébb vagyok.

Aztán elérkezett december 27-e.

Déltől kezdve felhők borították a hegyeket.

Mire beesteledett, az út eltűnt.

A szél északnyugatról fújt, és a hó vízszintesen haladt előre.

Minden egyes csavart ellenőriztem az íjakon.

Éjfélkor közel -20 °C volt kint.

Bent még mindig úgy nyolcan voltunk.

Aztán kopogtak az ajtómon.

Kinyitottam.

Mariela térdre esett a házban.

Jég volt a szoknyáján, és az egyik arca teljesen fehér volt.

– Apám… a tető…

Leültettem a tűzhely mellé.

-Mi történt?

–Összeomlott. Csapdába esett.

A kabátomat kerestem.

Abban a pillanatban hangos zajt hallottunk a nyugati lejtő felől.

Először egy fa tört ki.

Aztán egy másik.

Kinéztem az ablakon.

A havat az ágakkal, kövekkel és rönkökkel együtt tépték le a lejtőről.

Az egész hegyoldal, amelyet Julián ki akart vágni, egyenesen felénk kezdett csúszni.

„Feküdj le!” – kiáltottam.

Az ütéstől minden fa borda recsegett.

A fémszalagok nyögtek.

A kémény meggörbült.

A ház kissé meghajlik a súly alatt.

Mariela megszorította a karomat.

Aztán minden elcsendesedett.

A lavina a boltív körül kettévált, és átvonult felettünk.

A házam még állt.

De az apja 3 kilométerrel arrébb csapdába esett.

És az az éjszaka sokkal többet fog bizonyítani, mint bármelyik akta.

Mit tettél volna: az egyetlen biztonságos tető alatt maradtál volna, vagy kijöttél volna velem megkeresni? Ez a döntés nyitja a 3. részt.
3. RÉSZ
Mariela alig tudott járni, de amikor azt mondtam neki, hogy maradjon bent, úgy nézett rám, mintha megsértettem volna az apját.

– Tudom, hogyan jutok el oda, még akkor is, ha az út nem látható.