– És a fagyásnyomok kezdik mutatkozni az arcodon.

– Akkor köss magadhoz.

Nem vitatkoztam tovább.

Csomagoltam egy kis szánkót, két takarót, kötelet, egy lapátot, meleg vizet és élelmet. Indulás előtt ellenőriztem a kályha kéményét. A lavina szinte az egész házat beborította, de a kémény még mindig működött, mert az ív mindkét oldalra elosztotta a súlyt.

Egy kötelet kötöttem Mariela derekára, egy másikat pedig az enyémre.

Előrehaladtunk a nyáron feljegyzett tereptárgyakat követve: egy nagy szikla, egy kanyarulat a patakban, három egymás melletti fenyőfa. A hó percek alatt mindent elmosott.

Hajnali 2 óra körül érkeztünk Ernesto faházához.

A tető fele beomlott.

A kémény még állt, de egy gerenda beszorította a lábát.

– Mariela?

– Itt vagyok, apa.

Az ásónyelet emelőként használtam, míg ő minden alkalommal köveket tett a gerenda alá, amikor sikerült néhány centiméterre megemelnünk.

A negyedik próbálkozásra Ernestónak sikerült kihúznia a lábát.

Nem tudtam támogatni őt.

A szánkóhoz rögzítettük.

Visszamenni még rosszabb volt.

A szél elmosta a saját nyomainkat. Én húztam a szánt, míg Mariela hátulról tolta. Többször is azt hittem, hogy eltévedtünk.

Aztán egy sárga fényt láttunk áttörni a hóban.

Az én kis ablakom.

Még soha egyetlen épület sem tűnt ilyen szépnek számomra.

Bent a hőmérséklet lecsökkent, de még mindig fagypont felett volt. Gyújtottam még tűzifát, vizet melegítettem, és két deszkával rögzítettem Ernesto lábát.

Négy napig bezárva maradtunk.

A kinti hőmérséklet kora reggel -25°C körül alakult. Bent soha nem csökkent 5°C alá.

A hó szinte teljesen befedte a tetőt. Ahelyett, hogy összetörte volna, szélálló szigetelést biztosított.

Don Ernesto figyelte, ahogy felírja az olvasmányokat.

– A faházamban majdnem kétszer annyi fa volt, mint ebben.

– De a súly vízszintes gerendákra nehezedett.

– És itt?

Megérintettem az egyik íjat.

– Itt az alapozás felé halad.

Nem szólt többet.

Amikor végre kitisztult az ég, felfedeztük, hogy a város felső részén több ház is súlyos károkat szenvedett. Kettő tetőzete részben leszakadt, egy másiknak pedig beomlott a kéménye.

A következő két napban Morót és a szánkót használtam, hogy a szomszédokat hazavigyem.

Végül 11-en voltunk egy mindössze 18 négyzetméteres helyiségben.

Két rögtönzött függőágyat akasztottunk fel, matracokat tettünk a padlóra, és mindig tartottunk egy fazék forró vizet a tűzhelyen.

A belső tér száraz maradt.

Soha többé senki nem nevezte borászatnak.

Január 3-án Julián sétálni kezdett.

A fűrészmalom melletti irodája tetejének nagy részét elvesztette.

Bekötözött keze volt, és térdig érő, megkeményedett hó borította.

Az ajtóm előtt állt.

Lezárhattam volna.

Emlékeztem a hiányzó tányérokra, a vágásokra, a dossziémra és a kitépett oldalakra.

Láttam a lila ajkait is.

Kinyitottam.

– Gyere be, mielőtt elmúlik a meleg.

Nem köszönte meg.

Három éjszakát aludt a fa láda mellett.

Látta Ernestót mozdulatlan lábbal. Látta Marielát, ahogy utánozza a hőmérsékletet. Látta a szomszédokat, akik régen gúnyolódtak az építkezésemen, és ott ettek és aludtak.

Nem kérdeztem tőle semmit.

Az utolsó reggel eltűnt, mielőtt felébredtünk volna.

Hagyott egy borítékot az asztalon.

Benne volt a jegyzetfüzetemből kitépett 3 oldal.

Nem volt semmiféle hangjegy.

Néhány percig tartottam őket.

Ernesto meglátta őket.

– Tudod, ki volt az.

– Tudom, kinek a birtokában vannak azok az oldalak.

– Nem fogod feljelenteni?

– Bemutatom, amit be tudok bizonyítani.

Ez a különbség fontos volt.

Mindenről másolatot adtam a tanácsadó mezőgazdasági képviselőnek: a károkról készült dátumozott fényképeket, a teljes nyilvántartásomat, az Ernesto és Mariela által aláírt összehasonlító lapokat, Arturo ellenőrzési jelentését és a visszaszerzett oldalakat tartalmazó borítékot.

A szöget és a csizmaformát is megtartottam.

De ő világosan fogalmazott.

„A szög nem bizonyítja, hogy ki lopta el a lepedőket. Az ujjlenyomat önmagában sem azonosítja Juliánt. Az pedig, hogy nála voltak a lepedőid, komoly dolog, de kerülnünk kell olyan kijelentést, amit nem tudunk alátámasztani.”

– Nem akarok kitalálni egy győzelmet.

– Akkor koncentrálj a valódi problémára: a foglalkozásodra és a telek használatára.

Ezt tettem én is.

Amikor elérkezett az illetékes agrárhatóság előtti meghallgatás, nem azért mentem oda, hogy elmondjam nekik, hogy egy befolyásos ember gyűlöl engem.

Azért mentem, hogy bebizonyítsam, ott élek.

Magammal hoztam a házról készült fényképeket a viharok előtt és után, anyagszámlákat, fogyasztási nyilvántartásokat, a műszaki jelentést és hét szomszéd vallomását, akik több éjszakát is a tetőm alatt töltöttek.

Arturo elmagyarázta, hogy a szemle során talált egy ágyat, élelmet, egy működő tűzhelyet, víztárolót, szigetelést, vízelvezető csöveket és egyértelmű jeleket az állandó lakhelyre vonatkozóan.

Aztán leírta a vágást, amit személyesen látott.

„Nem tudom beazonosítani, hogy ki tette” – tisztázta –, „de nem tűnt természetes kopásnak.”

Mariela megmutatta az összehasonlító táblázatokat.

–Ezt az információt Clarával egy időben írtam le. Később nem rekonstruáltuk.

Don Ernesto a kabinjáról beszélt.

– Az én tetőm beomlott. Az övé kiállta ugyanazt a vihart, majd befogadta a családomat.

Egy másik szomszéd is felemelte a kezét.

– Az enyém is.

Julián személyesen nem vett részt az eseményen. Egy képviselőn keresztül küldte el a dokumentumokat, amelyekben ragaszkodott ahhoz, hogy az építmény eredetileg egy ideiglenes fészerként épült, és hogy a telek elfoglalása nem felel meg annak, amit állandó használatnak tekint.