– Szóval nem tudtad, hogy létezem?
-Nem, drágám.
– És most ő szeret engem?
Inés megsimogatta a fürtjeit.
– Igen. Nagyon is.
– Akkor írhatunk neki leveleket.
És így is tettek.
A következő években Sofia rajzokat, születésnapi fotókat és iskoláról szóló rövid történeteket küldött. Gabriel minden levelet megtartott, amíg börtönbüntetését töltötte.
Bruno Juliánál lakott, Sofia pedig rendszeresen látogatta őt az anyja kíséretében. A kutya megöregedett, de sosem veszítette el a lelkesedését, amikor meglátta.
Inés viszont újraélesztette a kapcsolatát Sergióval, és befejezte ápolói tanulmányait. Túl sok időt töltött a félelmének leküzdésével ahhoz, hogy feladja a saját álmait.
Amikor Gabriel visszanyerte szabadságát, Sofia már 11 éves volt.
Nem volt nagy buli vagy nagy összejövetel.
Inés és a lánya a gyerekszoba mellett várták, egy muskátlikkal teli kis kertben.
Gabriel egy egyszerű inget viselt. Már nem voltak testőrei vagy luxusautói.
Szinte mindentől megszabadult, amit korábban elengedhetetlennek tartott.
Sofia néhány másodpercig nézte.
Aztán feléje rohant.
-Apu!
Gábriel letérdelt és széttárta a karját.
A lány olyan erősen ölelte magához, hogy mindketten elvesztették az egyensúlyukat, és végül a fűben nevettek.
Inés könnyes szemmel nézte a jelenetet.
Nem tudtam, hogy valaha újra összejönnek-e. Még voltak befejezetlen beszélgetések és újjá kellett építeni a bizalmat.
De most először nem féltem, amikor együtt láttam őket.
Egy rekedt ugatás szakította félbe az ölelést.
Bruno lassan kijött a gyerekszobából, Julia kíséretében.
Jelentősen megöregedett. Orrát fehér szőrzet borította, léptei pedig lassabbak lettek.
Amikor azonban felismerte Gabrielt, a szokásos örömével csóválta a farkát.
Gábriel megölelte.
– Öreg barátom, te kezdted ezt az egészet.
Sofia elmosolyodott, és kinyitotta a hátizsákját.
Elővett egy kis rózsaszín cipőt, ami már túl kicsi volt a lábára.
Minden évben megőriztem.
– Anya ki akarta dobni, de mondtam neki, hogy fontos.
Gábriel óvatosan ölelte magához.
-Mert?
Sofia Brunóra nézett.
– Mert ha nem lopta volna el tőlem ezt a cipőt, talán soha nem találtalak volna meg.
Gábriel képtelen volt válaszolni.
Inés odalépett hozzá, és gyengéden a lánya vállára tette a kezét.
Évekig szétváltak azok az emberek, akik összekeverték a szerelmet a hatalommal.
Most már egyikük sem tudta bepótolni az elvesztegetett időt.
De még mindig volt lehetőségük valami mást építeni.
Gabriel letette a cipőt az asztalra, és megfogta Sofia kezét.
Aztán Inésre nézett.
– Köszönöm, hogy megvédted, amikor nem voltam ott.
Mély lélegzetet vett.
– Most rajtad múlik, hogy megmutasd neki, hogy mindig megbízhat benned.
Gábriel bólintott.
Tudta, hogy ezt az ígéretet sokkal nehezebb lesz betartani, mint bármelyik parancsot, amit előző életében adott.
De azt is tudtam, hogy megérte.
Sofia megfogta mindkét kezét.
– Elmehetnénk négyen sétálni?
Inés elmosolyodott.
– Ők négyen?
– Igen. Anya, apa, Bruno és én.
Gabriel az öreg németjuhászra nézett, aki nyugodtan várakozott az ajtóban.
És azon a délutánon sétáltak először együtt.
Testőrök nélkül.
Nincsenek titkok.
Anélkül, hogy bárkinek is félnie kellene.
Mert az az ember, aki évekig azt hitte, hogy bármit megvehet, túl későn jött rá, hogy az egyetlen igazán értékes dolognak soha nem volt ára.
És minden azon a reggelen kezdődött, amikor egy kutya úgy döntött, hogy ellop egy rózsaszín cipőt.
