„Beléd szerettem, Mariana. Nem tudom, mikor történt. Talán amikor megkérdőjelezted az étlapomat, amikor kikapcsoltattál a telefonommal, vagy amikor megvédted a cégemet, miután kételkedtem benned. Családot akarok alapítani, de nem fogadok el egy szükségből fakadó „igent”.”

Mariana némán sírt.

–Én is szeretem őt. De tudnom kell, hogy szabadon választhatom őt.

– Majd várok.

Santiago megcsókolta a homlokát, majd elment.

Mariana fel akarta hívni. Aztán erős fájdalmat érzett. A kert megpördült körülötte, és egy meleg folyadék csorgott le a lábán.

– Santiago!

Odaszaladt és elkapta, mielőtt elesett volna.

A kórházban az orvos riadtan figyelte a monitort. Mariana csak 33 hetes terhes volt.

Hirtelen eltűnt a baba szívverésének hangja.

„Sürgősségi császármetszést kell végeznünk” – rendelkezett Dr. Jimena.

Az ajtók becsukódtak, Santiago pedig egyedül maradt a folyosón.

Most először nem lehetett azonnali megoldást venni a pénzével. Nem alkudozhatott az idővel, és nem követelhette, hogy fia szíve tovább dobogjon.

Mariana édesanyja és nővére 20 perccel később érkeztek meg. Doña Elena, aki még mindig legyengült a műtét után, Santiagót a padlón ülve találta, foltos inge volt, arcát a kezébe temette.

– Szereti őt – mondta a nő.

– És én veszélybe sodortam őt.

–Nem. Hibáztál, de a lányom meghozta a saját döntéseit. Ha igazán szereted, ne alakítsd a bűntudatodat egy újabb irányítási formává.

47 perc múlva megjelent az orvos.

–Megszületett a baba. Légzéssegítésre volt szüksége, de reagál a tünetekre. Mariana sok vért vesztett. Sikerült stabilizálnunk az állapotát, bár a következő néhány óra fontos lesz.

Santiago először az újszülöttosztályra került. A baba aprócska volt, és drótok vették körül. Amikor Santiago bedugta az ujját az inkubátorba, a kis kéz összezárult körülötte.

A férfi, aki soha nem sírt, zokogni kezdett.

– Én vagyok az apád – suttogta. – Ő pedig az anyád. Soha többé senki nem fog szerződést kötni veled.

Mariana másnap felébredt.

– A fiam?

– Él – felelte Santiago. – Erős, morcos, és úgy szorítja az ujját, mintha be akarna hajtani egy adósságot.

Mariana halkan felnevetett, de azonnal látta a szemében a gyötrelmet.

– Van már neve?

– Nélküled nem mertem dönteni.

– Nicholas – mondta –. Ez volt a nagyapám neve.

—Nicolás Alcázar Ríos.

Marianna meglepetten nézett rá.

– Folyók?

– A fia az anyja vezetéknevét fogja viselni. Ha megengedi.

Santiago nem kérte, hogy maradjon. Odaadta neki a közeli ház kulcsait, a függetlenségét garantáló dokumentumokat, és egy levelet, amely elismeri anyaként megillető összes jogát.

„Nem akarom, hogy minden reggel arra ébredj, hogy azon tűnődj, velem vagy-e, mert nem volt más választásod” – magyarázta. „Amikor kijössz a kórházból, ott élhetsz, ahol akarsz. Ott leszek apádként, de soha többé nem hozok döntéseket helyetted.”

Nicolás öt hetet töltött az újszülött intenzív osztályon. Santiago minden nap meglátogatta. Megtanulta a pelenkát a dróthálók között cserélni, egy kis fecskendővel etetni a babát, és ülve aludni az inkubátor mellett.

Egy kora reggel Mariana azon kapta, hogy ugyanazt a dalt énekli, amelyet az édesanyja szokott neki énekelni, amikor gyerek volt.

„Azt hittem, az emlékek gyengítik az embert” – mondta.

Santiago elmosolyodott, de a tekintetét egy pillanatra sem vette le a babáról.

– Néhány emlék arra is megtanítja, hogyan juthat haza.

Amikor Nicolást kiengedték a kórházból, Mariana beköltözött abba a házba, amit Santiago adott neki. Santiago bármikor meglátogathatta. Néha ételt hozott. Máskor csak a kezében tartotta a gyereket, amíg az aludt.

Elkezdtek ismerkedni egymással mindenféle szerződés nélkül.

Santiago rájött, hogy Mariana üzleti adminisztrációt szeretne tanulni. Rájött, hogy a fiú utálja a vihart, mert esett az eső azon az éjszakán, amikor az édesanyja meghalt. Veszekedtek, kibékültek, és megtanultak bocsánatot kérni.

Hat hónappal később Mariana csatlakozott a céghez könyvvizsgáló asszisztensként. Nem azért, mert Santiago gyermekének anyja volt, hanem azért, mert olyan csalást észlelt, amelyet 12 vezető nem vett észre.

Doña Elena felépült a műtétből. Adriana befejezte az egyetemet, és ápolónőként kezdett dolgozni az újszülöttosztályon, ahol Nicolást megmentették.

Verónicát és Octaviót csalás, hamisítás és pénzügyi manipuláció miatt vádolták meg. Santiago felhasználhatta volna hatalmát, hogy elpusztítsa őket, de hagyta, hogy az igazságszolgáltatás a maga útját járja.

Nicholas első születésnapján a család összegyűlt a kertben. Nem voltak újságírók vagy üzletemberek, csak lufik, házi készítésű ételek és a tó körül szaladgáló gyerekek.

Ahogy leszállt az este, Santiago elvitte Marianát a régi irodába. Az asztalon egyetlen papírlap hevert.

A lány gyanakodva nézett rá.

– Újabb szerződés?

-Legújabb.

Marianna felolvasta:

„Én, Santiago Alcázar, megígérem, hogy nem próbálom megvásárolni azt, amit megérdemlek, nem keverem össze a védelmet az irányítással, és nem felejtem el, hogy minden nap kiválasztunk egy családot.”

Lent egy kérdés jelent meg:

„Mariana Ríos, megosztanád velem a rendezett napokat, a kaotikus napokat, és mindazokat, amelyeket nem tudunk megtervezni?”

Santiago elővett egy egyszerű gyűrűt.

„Nem kínálok neked kastélyt vagy vagyont. Mindez már akkor is létezett, amikor Monterrey legmagányosabb embere voltam. Felajánlom neked az igazságomat, a hibáimat és az elkötelezettségemet, hogy melletted tanuljak. Hozzám jössz feleségül?”

Mariana otthagyta a lepedőt az asztalon.

—Probléma van ezzel a dokumentummal.

Santiago elsápadt.

-Melyik?

– Nem kell aláírnom.