– Melyik Álvarez családból származol? – kérdezte Emilia. – Zacatecasban vannak Álvarez bányászok.

– Sok Álvarez él Mexikóban.

– Soha nem volt férjnél?

-Soha.

– És egyedül jött, hogy egy özvegyemberhez lakjon?

Constanza a tekintetét állta.

„Azért jöttem ide, hogy egy birtokot kezeljek. A szobámnak külön ajtaja van, és Ignacio atya tud a megállapodásunkról. Ha Salgado úrral nem akarunk hat hónapon belül összeházasodni, akkor megkapom a fizetésemet, és megyek a magam útján.”

Távozáskor Tomást a szekérben találta várakozva.

– Emilia Barragán nagyon érdeklődött irántad – jegyezte meg.

– Tudni akartam, honnan jövök, házas vagyok-e, és meddig tervezek maradni.

– Mit mondott neki?

– Az igazság, de nem a teljes igazság.

Tamás hallgatott, mielőtt megkérdezte:

– Mit fedezhet fel valaki, ha utánajár a vezetéknevednek?

Constanza az ölébe kapta a rongytekercset.

„Vannak dolgok a múltamból, amiket még mindig nem tudok megmagyarázni. Egyik sem árthat neked vagy a Rézcsillagnak.”

– Nem egészen ezt kérdeztem.

-Tudom.

Percekig vezetett anélkül, hogy válaszolt volna.

–Én sem mondtam el neki mindent a problémáimról. Nem fogok olyan őszinteséget követelni, amit nem tettem meg.

Constanza leplezhetetlen meglepetéssel nézett rá.

Néhány nappal később pletykák kezdtek terjedni. Emilia azt állította, hogy az idegen a férje elől szökött. Mások azt állították, hogy hamisította a referenciáit. A történet eljutott Baltasar Ceballoshoz, a bankigazgatóhoz és Tomás hitelezőjéhez.

Baltasar táviratokat küldött több kapcsolattartónak. Amikor felfedezte, hogy egy Álvarez családnak bányászati ​​​​érdekei vannak, rájött, hogy a La Estrella de Cobre-i nő sokkal többet érhet, mint amennyinek látszik.

November végén két boríték érkezett ugyanabból az irodából. Constanza az elsőt a konyhában bontotta ki. Miután elolvasta, az asztalra kellett támaszkodnia.

– Rossz hír? – kérdezte Tamás.

–Régi hír, ami végre utolért.

Bement a hálószobájába, és ott is maradt estig. Amikor visszatért, a leveleket és számos dokumentumot vitte magával. Kiterítette őket a hagyaték számlakönyve mellé.

„Az apám neve Alejandro Álvarez volt” – kezdte. „Földmérő volt, vasúttársaságoknál és bányászati ​​vállalatoknál dolgozott. Úgy tudta, hogyan kell olvasni a hegyeket, mint ahogy mások a könyveket.”

Tomás felismerte a vezetéknevet. Alejandro Álvarez több fontos lelőhelyet fedezett fel az ország közepén.

„Tizennégy hónapja halt meg” – folytatta Constanza. „Rám hagyta a cégét, az ingatlanjait és egy zacatecasi ezüstbányában lévő többségi részesedést. Az örökség teljes mértékben az én irányításom alá kerül, amikor márciusban betöltöm a 28. életévemet.”

Az összeg, amit említett, olyan nagy volt, hogy Tomás nem tudta összefüggésbe hozni azzal a nővel, aki függönyöket javított és felírta a kukorica árát, hogy néhány centet megspóroljon.

– Miért titkolnád?

„Mert Joaquín nagybátyám kezelni akarta a vagyont. Mielőtt apám meghalt, meggyőzte, hogy nevezze ki ideiglenes tanácsadónak. Aztán megpróbált rávenni, hogy írjak alá egy állandó meghatalmazást, és elrendezte a házasságomat az egyik partnerével. Amikor visszautasítottam, elkezdte azt mondani, hogy egy nő egyedül nem képes bányászati ​​területeket kezelni.”

Constanza lesütötte a tekintetét.

„Elmentem, mert tudnom kellett, hogy láthat-e bárki, mielőtt megtudom a vezetéknevem értékét. Nem akartam egy zsáknyi pénzzé válni, aminek van arca.”

Tomás felállt és az ablakhoz lépett. Dühös volt a megtévesztés miatt, de megértette a félelmüket is. Ofélia halála óta mindenki úgy tekintett rá, mint a szegény özvegyemberre, aki elveszíti a vagyonát. Tudta, mit jelent megszűnni embernek lenni, és mások szégyenfoltjává válni.

– Idejön a nagybátyád?

– A levelek szerint északra fog utazni. Baltasar Ceballos kommunikált az ügyvédeivel.

Tomás megértette a manővert.

– Ceballos követelni fogja az adósságom kifizetését. Ha elveszítem a ranchot, elszigetelődsz, és a nagybátyád jelentheti majd magát az egyetlen védelmedként.

-Azt hiszem.

Tamás visszaült az asztalhoz.

– Akkor együtt fogadjuk a nagybátyádat.

– Nem akarod, hogy elmenjek?

„Dühös vagyok, mert nem bízott bennem. De nem adok át egy nőt egy olyan férfinak, aki úgy beszél róla, mintha egy marha lenne.”

A banki utalvány tíz nappal később érkezett meg: Tomásnak február 15-ig ki kellett fizetnie a teljes adósságot. Lehetetlen volt előteremteni a pénzt anélkül, hogy eladta volna az összes szarvasmarhát és a föld nagy részét.

Constanza azt javasolta, hogy az öröksége egy részét használja fel.

– Nem fogadom el a vagyonodat a hibáimért cserébe – felelte Thomas.

– Ez nem jótékonyság. Ez az én döntésem.

„A nagybátyja a pénzéért akarja irányítani. Ha elveszem, mi lesz velem?”

Constanza közeledett.

– Abban a férfiban, aki nemet mond nekem, pedig azzal a pénzzel mindent megmenthetne, amit szeret. Joaquín soha nem habozott volna. Pontosan ez a különbség az, amiért bízom benned.

Tamás gondolkodási időt kért.

Azonban lejárt az idő, mielőtt dönthetett volna.

Január egyik délutánján Joaquín Álvarez két ügyvéd és négy fegyveres férfi kíséretében érkezett a városba. Egy fővárosi bíró által aláírt bírósági végzést vitt magával, amely felhatalmazta őt Constanza állítólagos mentális cselekvőképtelenségének kivizsgálására.

Baltasar több szomszédot gyűjtött össze a bank előtt. Joaquín kiszállt a hintóból, és Constanzára mutatott.

– Az unokahúgomat becsapta egy eladósodott földbirtokos. Az a férfi feleségül akarja venni, hogy megszerezze az örökségét.

Tomás előrelépett, de Constanza megragadta a karját.

– Hadd beszéljek én.

A nagybátyja elé állt.

– Milyen bizonyítékaid vannak arra, hogy alátámasszad az állításodat, miszerint képtelen vagyok rá?