– Elszöktél otthonról, elrejtetted a kilétedet, és pénzt adsz egy idegennek.

– Nem adtam semmit idegennek.

Joaquín elmosolyodott.

– Még nem. De meg fogod tenni, ha nem állítalak meg.

Baltasar megmutatta a kölcsöndokumentumokat.

– A birtokot februárban lefoglalják. Egyértelmű, hogy Salgado úrnak szüksége van Salgado kisasszony vagyonára.

Aztán Constanza kinyitotta a táskáját, és átnyújtott a végrehajtónak egy lezárt borítékot.

Egy chihuahua városi bank által kiállított okirat volt benne. A La Estrella de Cobre adósságát három héttel korábban az Álvarez-hagyaték jogi képviselőjén keresztül fizették ki.

Tomás döbbenten nézett rá.

Már azelőtt kifizette a kölcsönt, hogy engedélyt kért volna.

De nem ez volt az egyetlen meglepetés.

Constanza bemutatta a Joaquín és Baltasar között váltott táviratok másolatait. Polo diszkréten vette át őket a postán Constanza egyik ügyvédjének utasítására. A táviratokban Baltasar megígérte, hogy a lefoglalás után átadja a hagyatékot egy Joaquín által ellenőrzött vállalatnak. Cserébe részesedést kap a bányában.

„Nem azért jöttek, hogy megvédjenek” – jelentette ki Constanza. „Azért jöttek, hogy kiraboljanak és elvegyék maguknak ezeket a földeket.”

Baltasar megpróbálta ellopni tőle az iratokat. Tomás közbelépett. Joaquín egyik társa előrántott egy revolvert, de a végrehajtó és több farmer lefegyverezte, mielőtt lőhetett volna.

Joaquín végül elvesztette a türelmét.

– Minden, ami neked van, a családunknak köszönhető!

– Apámnak köszönhetően létezem – felelte. – És ő elkövette azt a hibát, hogy megbízott benned. Nem fogom ezt megismételni.

A helyi bíró felfüggesztette a végzést, és elküldte a dokumentumokat a fővárosba. Hetekkel később bebizonyosodott, hogy Joaquín megvesztegetett egy titkárnőt, hogy megszerezze azokat. Baltasart elbocsátották a bankból, és csalás miatt bíróság elé állították. Joaquín elvesztette az összes részvényét a bányászati ​​vállalatban, és felelnie kellett az adminisztrációja alatt eltűnt pénzért.

Azon az estén Tomás szembeszállt Constanzával a konyhában.

– Mielőtt beleegyeztem volna, kifizette az adósságot.

– Tudtam, hogy dühös lesz.

– Akkor miért tette?

Amióta megérkezett, most először tűnt ijedtnek.

– Mert nem engedhettem, hogy lerombolják az otthonodat, miközben te a büszkeségeddel vitatkozol. Talán nem volt jogom dönteni helyetted, de meg tudtam volna állítani őket.

Tamás hallgatott.

Emlékezett a korláton álló vizeskancsóra, az oszlopra, amire a lány mutatott, és a hangjára, ahogy megígérte, hogy többé nem fogja egyedül cipelni a problémáit.

– Rosszul tette – mondta végül.

Constanza bólintott, és visszatartotta a könnyeit.

-Tudom.

– És a birtokot is megmentette.

Felnézett.

– Én is tudom.

Tomás röviden felnevetett. Aztán megfogta a lány kezét.

„Nem akarom azt színlelni, hogy ez csak egy praktikus intézkedés. Nem akarom, hogy elmenj, amikor megkapod az örökségedet. Azt akarom, hogy a La Estrella de Cobre legyen az otthonod, de nem a pénzed miatt, amit hoztál. Azt akarom, hogy maradj, mert a ház élőnek érződik, amikor benne vagy.”

Kilenc nappal később, miközben Constanza a füle mögé rejtett ceruzával ellenőrizte a számlákat, Tomás megjelent az ajtóban.

– Szeretnélek feleségül venni, ha hajlandó vagy rá.

Constanza felemelte a fejét.

– Ez a legkevésbé romantikus ajánlat, amit valaha hallottam.

– Nincs sok gyakorlatom.

– Kaptam egy másikat a fővárosban. Az rosszabb volt.

– Ez azt jelenti, hogy elfogadod?

Mosolygott.

– Igen, Tomás. Elfogadom.

Februárban házasodtak össze a kis falusi templomban. Polo tanúként jelent meg. Tomás nagymamája egyszerű ezüstgyűrűjét helyezte Constanza ujjára. Nem vehette fel a versenyt az örökségül kapott ékszerekkel, de a nő úgy nézte, mintha az lenne az egyetlen értékes darab, ami valaha a tulajdonában volt.

Márciusban Constanza teljes mértékben átvette apja bányáinak és vállalatának irányítását. A bevétel egy részét a La Estrella de Cobre fejlesztésére, több munkás felvételére és víztározók építésére fordította, hogy vizet takarítson meg az aszály idején.

De a legfontosabb projektje nem a hacienda volt.

A templom melletti telken iskolát épített egy mindenki számára nyitott olvasóteremmel. Emlékezett rá, hogy gyermekkorában egy idős asszony megengedte neki, hogy elolvassa a házában tartott néhány könyvet. Ezek a lapok voltak az egyetlen helyek, ahol senki sem próbálta eldönteni a jövőjét.

A szoba eredetileg 63 könyvvel indult. Három évvel később már több mint 200 könyv volt benne. Az ajtó fölé egy egyszerű táblát helyeztek el: „Mindenkinek.”

Constanzának és Tomásnak született egy fia, Alejandro, két évvel később pedig egy lányuk, Ofelia, Tomás első feleségének emlékére. A név javaslatával Constanza világossá tette, hogy az új szerelemnek nem kell eltörölnie az elveszett szerelmet.

Ofélia azzal a gondolattal nőtt fel, hogy ügyvéd lesz, és olyan nőket fog megvédeni, akiket mások erre alkalmatlannak tartottak. Alejandro örökölte apja türelmét és anyja precizitását. Idővel átvette a birtok irányítását, és még az aszályos évek alatt is sikerült fenntartania azt.

Tomás és Constanza sokszor vitatkoztak. Vitatkoztak a befektetésekről, a fizetésekről, a terményről és az iskola költségvetéséről. Azonban mindig visszatértek ugyanahhoz az asztalhoz, és együtt oldották meg azt, amit korábban külön-külön próbáltak megoldani.

1897 telén Tomás súlyosan megbetegedett. Egyik este, meggyőződve arról, hogy teherré vált, bocsánatot kért tőle.

– Nem egyeztél bele, hogy egy beteg férfihoz menj feleségül – mondta.

Constanza megigazította a takarót a mellkasán.

– Beleegyeztem, hogy ehhez a férfihoz feleségül megyek. Az egészség és a betegség ugyanazon megállapodás része. Hagyd abba a bocsánatkérést, és koncentrálj a gyógyulásra.