Tamás lassan magához tért.
Évekkel később, amikor valaki megkérdezte, hogyan vált egy majdnem teljesen romos hacienda a völgy szívévé, a helyiek a bányáról, az iskoláról és az öntözési módszerekről beszéltek. De Polo, aki tudta az igazságot, mindig másképp válaszolt.
Azt mondta, minden azon a napon kezdődött, amikor egy nő egyetlen bőrönddel leszállt a postakocsiról, és egy eladósodott férfi úgy döntött, hogy először emberként tekint rá, mielőtt megkérdezné, milyen vagyon rejlik a vezetékneve mögött.
Constanza Valle del Encino-ba utazott, hogy elmeneküljön azok elől, akik az életét akarták irányítani. Ott talált egy férfit, aki hagyta, hogy válasszon, még akkor is, ha nem értette a döntéseit.
Tomás egy nőt keresett, aki vezeti a könyvelést és fenntartja a tüzet. Talált valakit, aki megmentette a földjét, szembenézett a hallgatásával, és megtanította neki, hogy a segítség elfogadása nem ugyanaz, mint a feladás.
A Rézcsillag generációkon át a család tulajdonában maradt. Az iskola továbbra is fogadta a gyerekeket, és az olvasóterem lett a régió első nyilvános könyvtára.
Az ajtaja felett továbbra is látható volt a két szó, amit Constanza választott.
„Mindenkinek.”
Mert végül mindketten ezt építették fel: nem csupán egy birtokot vagy egy családot, hanem egy olyan helyet, ahol senkit sem értékelnek többé pusztán a vezetékneve, a vagyona vagy a balsorsa miatt.
