1. RÉSZ
A levél éppen akkor esett az asztalra, amikor Julián Ortega megesküdött, hogy nagyapja soha többé nem nősül újra, és 24 órával később már lóháton lovagolt Zacatecas egyik városába, eltökélten, hogy megakadályozza az esküvőt.

Don Tomás Ortega 76 éves volt, 18 éve özvegyember, és a Rancho Los Encinos szarvasmarha-farm 35%-át birtokolta, amelyet Julián apjával közösen épített. Soha nem beszélt nőkről. Ezért tűnt provokációnak a remegő kézírással írt nyolc sor: 11 nap múlva feleségül veszi Mercedes Salgadót, egy nőt, akit Julián nem ismert.

Julián négyszer elolvasta a levelet. Aztán felnyergelte Centellát, mogorva, makacs és abszolút hűséges 12 éves szürke quarter horse-át, és Chuy-t, a metszőmesterét bízta meg az északi karám felügyeletével.

Juliánt nemcsak a pénz aggasztotta. Don Tomás nevelte őt 13 éves kora óta, amikor szülei tragikus autóbalesetben meghaltak. Ha valaki megpróbálta kihasználni, Julián kiderítette.

Útközben Juliánnak eszébe jutott valami, amin nem szeretett rágódni: Don Tomásnak soha nem volt szüksége megmentésre. Túlélte az aszályt, a határvitákat és saját fia halálát anélkül, hogy keserű ember lett volna. Pontosan ezért rémítette meg annyira az esküvő. Ha Tomás most hibázott, Julián nem tudta, hogy elviseli-e a késést.

Kétnapi utazás után megérkezett San Jerónimo del Llanóba, egy macskaköves utcákkal, kőházakkal, plébániatemplommal, közjegyzői irodával és egy utazók számára szobákkal rendelkező fogadóval rendelkező városba.

Még le sem szállt rendesen Centelláról, amikor egy körülbelül 34 éves nő lépett ki a helyi újság szerkesztőségéből, és majdnem nekiment. Egy jegyzetfüzetet cipelt a hóna alatt.

– Julián Ortega?

– Attól függ, ki kérdezi.

– Clara Salgado. Mercedes a nagynéném.

A vezetéknév megkeményítette az arcát.

-Akkor van miről beszélnünk.

Clara keresztezi a brazosokat.

– Guadalajarából jöttem, mert a nagyapád váratlanul feleségül akarja venni.

– Kíváncsi vagyok. Azért jöttem, mert a nagynénéd váratlanul hozzá akar menni a nagyapámhoz.

Mindketten egyszerre értették, mire céloz a másik.

„Szerinted akarja a ranchot?” – kérdezte Clara.

– Gondolod, hogy a nagynénéd házát és a megtakarításait akarja?

Ninguno válasz

Percekkel később külön-külön beléptek Doña Amalia fogadójába, ahol Don Tomás és Mercedes várta őket, kávézgatva egy agyagedényben a verandán. Tomás fehér vasárnapi ingét viselte. A 72 éves Mercedes, egykori általános iskolai tanárnő, ősz haját hátrafésülve, és olyan nyugalommal teli arccal, ami nem utalt arra, hogy valaki csapdát szövögetne.

Don Tomás először az unokájára nézett, majd Clarára.

– Látom, megérkeztek az ellenőrök.

– Nem azért jöttünk ide, hogy harcoljunk – mondta Julian.

– Még mindig – mormolta Klára.

Tomás letette a csészéjét.

—Kérdés

– Mi történik a ranchnak a te részeddel, amikor te…? – fakadt ki Julian.

– Ugyanaz marad. A te 65%-od érinthetetlen. Az én 35%-om a tiéd lesz, amikor meghalok.

Clara Mercedesre nézett.

– És a házad Jerezben?

– Még mindig az enyém, aztán a tiéd lesz.

Tomás elmagyarázta, hogy házassági szerződéseket írtak alá különvagyonnal, független végrendeleteket és egyezségi megállapodást Roberto Valdés közjegyző előtt. Csak egy közös számlájuk lenne a kiadásokra.

„Ki rendelte meg mindezt?” – erősködött Julian.

– Mindketten – felelte Mercedes –, külön-külön.

Ez tönkretette a legegyszerűbb elméletet.

Azon az estén Julián és Clara szemtől szemben találkoztak a fogadó ebédlőjében. Clara bevallotta, hogy Mercedes nevelte őt évekig, miután a szülei az Egyesült Államokba költöztek. Julián elmesélte, hogy Tomás is ugyanezt tette vele.

– Akkor nem egy örökségről van szó – mondta Clara.

– Gondoskodunk azokról, akik felneveltek minket.

– És valószínűleg bolondot csinálunk magunkból.

Megegyeztek, hogy külön vizsgálják ki az ügyet.

Másnap reggel Julián érdeklődött az állattenyésztő egyesületnél, a vasboltban és a bankban. Mindenki becsületesnek, körültekintőnek és anyagilag függetlennek írta le Mercedest.

Clara beszélt kereskedőkkel és farmerekkel, akik ismerték Don Tomást. Senki sem említett rejtett adósságokat, szerencsejátékot vagy gyanús ügyleteket.

Délben együtt léptek be a közjegyző irodájába.

Valdés kinyitott egy mappát, és megmutatta nekik a hitelesített másolatokat.

– Mindent 4 hónappal ezelőtt kértek. Vagyonelkülönítést, végrendeleteket és a ranch kifejezett védelmét.

Julián lapozott az utolsó oldalon, és valami váratlan dologgal találkozott: a Mercedes önként lemondott Los Encinos feletti minden jövőbeli jogáról.

Clara egy másik dokumentumot talált alatta. Don Tomás pontosan ugyanezt tette Mercedes házával és megtakarításaival.

Julián felnézett.

– Szóval, ha egyikőtök sem akarja megtartani, ami a másiké… miért titkoltátok a kapcsolatot 14 hónapig?

A közjegyző bezárta a mappát.

– Ezt maguktól kell megkérdezniük. És jobb, ha hamarosan megteszik.

Kint, a hegyvonulaton egy fekete felhőfal közeledett San Jerónimo felé.

2. RÉSZ
Mielőtt Julian és Clara elérték volna a fogadót, elkezdődött az eső, és ezzel együtt jött az első igazi verekedés.

Mercedes otthon volt, három utcával feljebb, amikor Clara csuromvizesen megjelent, és az asztalon hagyta a jegyzetfüzetet.

– Tudnom kell, miért nem mondtál nekem semmit 14 hónapig.

Mercedes folytatta a kávé felszolgálását.

– Mert 8 hónapig én sem tudtam, hogy házassággal fog-e végződni.

– De csak később tudtad meg.

– Ezért biztos akartam lenni, mielőtt meghallgatnám mindenki véleményét.

Klára összeszorította az állkapcsát.

– Segítettem volna neked.

Mercedes nyugodt, határozott tekintettel nézett rá.

– Ez a baj. Nem azért jöttél, hogy segíts nekem. Azért jöttél, hogy megállíts.