A kifejezés bántotta.

Mercedes elmagyarázta, hogy Tomással egy olyan megbeszélésen találkozott, ahol egy állattenyésztési alapból egy vidéki iskola felújítását fontolgatták. Negyven percig vitatkoztak, mert Tomás az egyik prioritást védte, ő pedig egy másikat. Utána folytatták a telefonbeszélgetést, leveleztek, meglátogatták egymást (kezdetben elkísérték őket), és hónapokat töltöttek azzal, hogy megismerjék egymást.

„Nem a magány elől menekülök” – mondta Mercedes. „Tizenhárom évig voltam egyedül, és megtanultam így jól élni. Tomást választottam, mert vele nem kell összezsugorodnom ahhoz, hogy békében legyek.”

Klára lesütötte a szemét.

– Legutóbb tévedtél Ernestóval kapcsolatban.

– Igen. És segítettél meglátni. De az, hogy egyszer igazad van, nem jogosít fel arra, hogy meghozd a döntéseimet.

Eközben Julián megtalálta Don Tomást egy bérelt szobában a barkácsbolt felett.

– Már ellenőrizted a papírjaimat – mondta az öreg, amint kinyitotta az ajtót. – Most azért jöttél, hogy a fejemet is ellenőrizd?

Julian mozdulatlan maradt.

– Nem hiszem, hogy elveszítenéd a képességeidet.

– Akkor ne bánj velem úgy, mintha elveszítettem volna őket.

Tomás emlékezett arra a napra, amikor szülei temetése után fogadta a 13 éves Juliánt, akinek egy bőröndje volt.

– Azért vigyáztam rád, mert szerettelek, nem azért, hogy 30 évvel később úgy érezd, hogy védelemmel tartozol nekem.

Julian nagyot nyelt.

– Nem tudom, hogyan maradjak nyugton, amikor attól tartok, hogy megsérülhetsz.

– Akkor tanuld meg a különbséget a kísérés és a parancsolás között.

Akkor beszélt Tomás először Mercedesről anélkül, hogy bármilyen dokumentumot megemlített volna.

Azt mondta, hogy a nő kérdezősködni fog a halott fiáról, meghallgatja Julian gyerekkori történeteit, vitatkozni fog vele mezőgazdaságról, oktatásról és politikáról, és hogy nem úgy bánik vele, mint egy öregemberrel, akinek szórakoztatásra van szüksége.

– Vele még mindig Tomás vagyok – mondta –. Nem „Don Tomás, vigyázz!”, nem „Don Tomás, ülj le!”. Én.

Julian nem talált választ.

Amikor visszatért a fogadóba, Clara a folyosón ült. Arckifejezése elég volt ahhoz, hogy elárulja, Mercedes hasonló beszélgetést folytatott.

„Ugyanazt mondták nekünk, csak más szavakkal” – mondta.

– Hogy elviselhetetlenek vagyunk.

– Hogy mi akarunk helyettük dönteni.

Doña Amalia, aki 30 évet töltött azzal, hogy családok veszekedését nézte abban a fogadóban, két poharat tett eléjük.

–Mindketten gonosztevőt kerestek, mert egy gonosztevő könnyű. A nehéz dolog az, hogy elfogadjuk, hogy a szeretteink választhatnak valamit anélkül, hogy a beleegyezésünket kérnék.

Nem volt lehetőségük válaszolni.

Hangos csattanás rázta meg az ablakokat. Egy férfi rohant be.

—Kiöntött a Las Ánimas patak! Eusebio utánfutója elakadt! Hat szarvasmarhát és két lovat szállít.

Julian azonnal felállt.

– Hol vannak a hosszú kötelek?

– A barkácsboltban.

Clara már a kabátját fogta.

– Tudom, kinek van terepjárója, és ki ismeri a régi útvonalat.

Julian ránézett.

– Akkor mozgasd.

3 órára abbahagyták a családok felkutatását, és elkezdték az állatok megmentését.

Julián kétszer is bemerészkedett a vízbe egy kötéllel a dereka körül. Az áramlat combközépig ért, és erősen magával rántotta egy drótkerítés felé. Clara a partról megszervezte a szomszédokat: fogott egy másik kötelet, talált négy férfit, akik értettek az állattartáshoz, és kitisztított egy közeli karámot.

Először a hatfejű szarvasmarhát hozták ki, kettesével. A két ló jött ki utoljára, hogy ne essenek pánikba.

Amikor az utolsó állat is szilárd talajt ért, Julián kezét megégette a kötél, Clarát pedig térdig sár borította.

Lihegve közeledett.

– Jól viseled, amikor kicsúszik az irányítás a kezedből.

-Neked is.

– Csak parancsokat adtam az embereknek.

-Pontosan.

Most először néztek egymásra gyanakvás nélkül.

Aztán Eusebio kirohant a lakókocsiból egy átázott papírdarabbal.

– Julian, ezt a nagyapádnak szántad. A hírvivő nem tudott átkelni.

A polgári védelem figyelmeztetése volt: legalább 4 napra lezárnak 2 autópálya-szakaszt.

Julian elolvasta az utolsó sort, és érezte, hogy összeszorul a gyomra.

A pap, akinek az esküvőt kellett volna lebonyolítania, azon az oldalon volt, amelyik még elérhette a falut… de másnap reggel el is indult.

Amikor visszatértek a fogadóba, Don Tomás várta őket.

„Ma este 6-kor lesz az esküvő” – mondta.

Klára kinyitotta a szemét.

Julian az órájára nézett. Kevesebb mint két óra volt már csak hátra.

3. RÉSZ
Néhány másodpercig egyik fiatalember sem szólt semmit.

Egy héttel korábban Julián ezt a döntést impulzivitás bizonyítékaként értelmezte. Clara azt mondta, hogy Mercedest az egyedülléttől való félelem hajtja. De miután elolvasták a házassági szerződést, beszéltek a közjegyzővel, meghallgatták családjukat és együtt dolgoztak a pataknál, már nem tudtak a „védelem” szó mögé bújni.

„Mercedes egyetért?” – kérdezte Clara.

– Az ő ötlete volt – felelte Tomás.

Mercedes jelent meg mögötte egy szövetzacskóval, benne a ruhával.

– A területen kívülről érkező vendégeket néhány napig nem engedik be. Ignacio atya ma végezheti a szertartást. Nincs értelme várni.

Julian Clarára nézett. A lány ránézett.

– Mire van szükség? – kérdezte Julian.

-Székek.

– Székeket szerzek.

Klára megfogta a nagynénjét a karjánál fogva.

– És segítek neked felkészülni.

A fogadót rögtönzött fogadóteremmé alakították át. Doña Amalia körömvirágot, forró csokoládét és 12 kölcsönszéket szerzett. Eusebio, még mindig sáros nadrágban, megérkezett a feleségével.

Délután 5:50-kor Julián egyedül találta Don Tomást a folyosón, amint az inggallérjával küzdött.

-Engedjetek.