Tomás felemelte a kezét, és hagyta, hogy az unokája igazítsa meg a gombot.

– Soha nem gondoltam volna, hogy végül segítesz felöltözni erre az esküvőre.

-Én sem.

Julián mély lélegzetet vett.

– Sajnálom, hogy úgy jöttem ide, mintha úgy bánnék veled, mintha már nem lennél képes dönteni.

Az öreg diadalmasan nézte.

– És előbb kellett volna szólnom. Egy levél 11 nappal az esküvőm előtt nem volt éppen a legjobb ötletem.

– Ez elég rossz volt.

-Tudom.

– De ha előbb tudtam volna, valószínűleg hamarabb jöttem volna.

Tamás nevetett.

– Én is tudom.

Julian megölelte. Nem tartott sokáig, de elég volt.

Mercedes szobájában Clara éppen a haját igazította be.

– Néni, én is bocsánatot kell kérnem öntől.

– Már elkezdted ma reggel.

– Nem. Ez azt jelentette, hogy beismertem, tévedtem. Ez valami más.

Clara letette a hajtűket.

– Évek óta írok olyan nőkről, akik megérdemlik, hogy maguk dönthessenek. De amikor olyan döntést hoztál, ami megijesztett, azt gondoltam, hogy a korod és az Ernestoval történtek miatt jobban tudom nálad, mi a legjobb neked.

Mercedes felé fordult.

– Féltél.

– Igen. De a félelem nem adott jogot rá.

Mercedes megfogta a kezét.

-Nem.

– Megbocsátasz nekem?

– Egy feltétellel.

-Melyik?

– Gyere el karácsonykor, és ne csinálj minden étkezésből interjút.

Klára hangosan felnevetett.

A szertartás 18:07-kor kezdődött.

Az eső dübörgött az ablakokon. Don Tomás Mercedes előtt állt. Julián mellette maradt; Clara pedig a nagynénje mellett.

Ignacio atya keveset beszélt. Ez a döntés már 14 hónapnyi kihallgatáson, 4 hónapnyi papírmunkán és két családtag sikertelenül próbálta felülbírálni.

Amikor megérkeztek a szavazatok, Tomás semmit sem olvasott el.

– Nem ígérem, hogy egyetértek veled.

Mercedes felvonta a szemöldökét.

– Az gyanús lenne.

Néhányan nevettek.

–Megígérem, hogy meghallgatlak, amikor nem leszek itt. Megígérem, hogy nem úgy bánok veled, mintha engedélyre lenne szükséged. És amíg egyedül fel tudok kelni, reggel hozok neked kávét.

Mercedes könnyes szemmel nézett rá.

– Ígérem, csak akkor vitatkozom veled, ha tévedsz.

– Ez azt jelenti, hogy minden nap, a te értelmezésed szerint.

-Pontosan.

Aztán Mercedes komolyan megszólalt.

– És megígérem, hogy nem fogom kérni, hogy fiatalabb, erősebb vagy más légy, mint aki vagy. Csak azt akarom, hogy maradj hű önmagadhoz, amíg van időnk.

Julian lesütötte a tekintetét.

Azzal a meggyőződéssel érkezett San Jerónióba, hogy nagyapja iránta érzett szeretete felhatalmazza őt a beavatkozásra. Most már megértette, hogy valakit szeretni nem mindig jelenti azt, hogy megvédjük a kockázatoktól. Néha azt jelenti, hogy elismerjük a jogát arra, hogy vállalja azokat.

Amikor Tomás Mercedes kezére helyezte a gyűrűt, Julián olyasmit látott a nagyapjában, amit gyerekkora óta nem: egy kipihent, szinte fiatalos arckifejezést. Nem azért, mert az évek eltűntek volna, hanem azért, mert Tomás hosszú idő óta először úgy tűnt, nem egyedül cipeli őket.

Klára is látta.

Tekintetük találkozott Julianéval.

Egyikük sem mosolygott azonnal. De megértették egymást.

Az út négy napig zárva maradt. Julián és Clara addig maradtak, amíg a patak vissza nem apadt. Julián segített megjavítani a sérült kerítést. Clara kikérdezte a szomszédokat, hogy dokumentálja a mentést. Néha vitatkoztak. Néha túl gyorsan megegyeztek, és ez láthatóan még jobban kellemetlenül érintette őket.

Azon a reggelen, amikor elindulhattak, együtt sétáltak oda, ahol Centellát felnyergelték, és ott várt rájuk a teherautó, amivel Clarát az állomásra kellett vinniük.

Julian elővett egy összehajtott papírlapot.

-Mi az?

— 3 név.

Clara nyitotta ki. Közeli tanyákról származó nők voltak, akiket megözvegyültek vagy elváltak, és miután konfliktusokba kerültek a víz, az állatállomány vagy az örökség miatt, gondoztak a birtokaikkal.

– Azt mondtad, vidéki nőkről szeretnél írni, akik anélkül vezetnek vállalkozásokat, hogy bárki is elmesélné nekik a történetüket.

– Emlékszel?

– Hasznos dolgokra emlékszem.

– Mindig ezt mondod.

– Az egyikük 20 kilométerre lakik Los Encinostól.

Klára összehajtotta a papírlapot.

– Ez több napot is igénybe venne.

– A tanyán van egy vendégszoba.

Néhány másodpercbe telt.

– Először is befejezem a patak krónikáját. Aztán még két jelentésem van függőben. És akkor talán mehetek is.

Julian átvette a gyeplőt.

-Akkor talán majd meglátjuk egymást.

Nem voltak ígéretek.

A következő öt hétben leveleket és üzeneteket váltottak, valahányszor Clara jelet kapott az úton. Clara mesélt neki a jelentéséről. Clara mesélt neki a szarvasmarhákról, és arról, hogyan érkezett meg Mercedes Los Encinosba novemberben, és hogyan rendezte át a konyhát engedélykérés nélkül.

November végén Clara megérkezett, hogy interjút készítsen a listán szereplő első nővel. Két éjszakát tervezett maradni. Ötöt töltött is.

Nem azért, mert Julián kérte rá, hanem mert az első jelentés egy másikhoz vezetett, és mert a beszélgetések a konyhában vacsora után is folytatódtak.

Újságírásról, földről, örökségről, sőt még arról is vitatkoztak, hogy mennyi piloncillo legyen a kávéban. Mercedes egy este az ajtóból figyelte őket, majd Tomásra nézett.

– Veszélyesen hasonlítanak egymásra.

– Nem – felelte. – Ezért értik meg egymást.

Hónapok teltek el.

Tomás és Mercedes esküvője után Julián és nagyapja kapcsolata apró, de észrevehető módon megváltozott. Julián abbahagyta, hogy minden héten megkérdezze, szükségük van-e valamire, és elkezdte kérdezősködni, hogy mik a terveik. Tomás pedig felhagyott azzal, hogy az utolsó pillanatig várjon a fontos döntésekkel. Mercedes mindkettőjüket kigúnyolta.