– Gyáva – suttogta Marta.

Lucia hallotta őt.

A földön ült, a szekrény mellett, és átkarolta a térdét.

– Haragszol apára?

Marta kinyitotta a száját, hogy nemet mondjon. Egy apró, kényelmes hazugsággal akarta megvédeni.

Nem tehette.

-Igen.

Lucia szeme megtelt félelemmel.

-Sok?

-Sok.

A lány lehajtotta a fejét.

– Nem tudtam, mi van belül.

Ez a mondat áthatolta Marta haragját.

Térdre borult előtte.

– Nézz rám. Nem tettél semmi rosszat.

– De te kiabáltál.

– Mert az a nyúl valakié volt, akit nagyon szerettem.

Lucia nyelt egyet.

És akkor feltette a kérdést, ami mindent elrontott.

– Most már elhagysz engem?

Márta mozdulatlan maradt.

Lucía elvesztette az édesanyját, mielőtt még emlékezni tudott volna rá. Aztán nézte, ahogy apja lassan eltűnik. Hónapokig megszokta, hogy Marta még mindig ott van, amikor felébred. És most azt gondolta, hogy ez a doboz elragadhatja tőle az utolsó megmaradt embert is.

Marta olyan szorosan ölelte magához, hogy a lány a nyakába rejtette az arcát.

– Nem fogok elmenni.

– Még akkor is, ha haragszol apára?

– Annak ellenére, hogy mérges vagyok rá.

– Még akkor is, ha hazudott?

– Amit apád tett, nem változtat azon, akik te és én vagyunk.

Lucíának eltartott egy ideig, mire elengedte.

Marta sem sietett.

Amikor végre elváltak, a leves még mindig lassan fortyogott, illata betöltötte a konyhát. Teljesen hétköznapi jelenet egy olyan igazságban, amely képes kettészakítani egy életet.

Marta ismét a levélre nézett.

Volt valami, amit nem tudott kiverni a fejéből.

– Még mindig nem tudod, miért téged választott.

Most azt hittem, megértettem.

Álvaro Inéssel volt a végén. Látott egy kislányt, aki az anyja felől érdeklődött. Évekkel később a véletlen ugyanezt az anyát hozta elé, egyedül, férj és lány nélkül.

Álvarónak pedig volt egy lánya, akinek nem volt anyja.

A gondolat elviselhetetlen volt számára.

Egy anya lánya nélkül.

Egy anya nélküli lány.

Talán ránézett arra az ürességre, és úgy döntött, hogy összeilleszti a két darabot.

Talán mégsem szeretett bele igazán Martába.

Talán azért választotta őt, mert a fájdalma tökéletes jelöltté tette a szemében, hogy gondoskodjon Lucíáról.

Martának hányingere lett.

– Most már értem – mondta szinte hangtalanul.

Lucía, aki az ingujjával törölgette a könnyeit, felnézett.

-Hogy?

– Miért pont engem választott az apád?

A lány összevonta a szemöldökét.

– Apa nem téged választott.

Márta mozdulatlan maradt.

– Hogy érted azt, hogy nem?

Lucía egy olyan ember egyszerű logikájával válaszolt, aki még nem tudja, hogy bizonyos kifejezések megváltoztathatják egy felnőtt életét.

– Én választottalak téged.

Márta nem értette.

– Lucía…

– Azelőtt volt, hogy apa megkérte a kezed. Sokkal korábban.

A lány az asztalhoz lépett, és idegesen elkezdte tapogatni a levél sarkát.

–Egyik nap, amikor elkészítetted a két fonatomat a kirándulásra, megkérdeztem apát, hogy ezt jelenti-e az, hogy van egy anyukája.

Martának egy pillanatra elállt a lélegzete.

Lúcia folytatta.

– Megkérdezte, miért mondom ezt. Mondtam neki, hogy tudod, hogy mennyire szeretem a hajam, hogy emlékszel, amikor vizsgálaton voltam, hogy mindig hozol mandarint, mert tudod, hogy nem szeretem az almát a kórházban… és hogy amikor féltem bemenni a szobába egy rossz hír után, fogtad a kezem.

Marta érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe.

– És mit mondott?

– Megkérdezte, mit szeretnék.

-És te?

Lúcia vállat vont.

– Mondtam neki, hogy szeretném, ha továbbra is gyere.

Szünetet tartott.

– Aztán azt mondtam neki, hogy ha valaha is szüksége lesz egy másik anyára, akkor te legyél az.

Marta befogta a száját.

Lucia alig mosolygott.

– sírt apa. Azt hittem, a gyógyszer miatt van.

Ez a mondat, amely annyira hasonlított azokhoz a viccelődésekhez, amelyekkel Álvaro elrejtette az érzelmeit, arra késztette Martát, hogy megtört hangon felnevessen a könnyein keresztül.

– Aztán azt mondta, hogy te is maradj – tette hozzá Lucia. – De megígértette velem, hogy soha nem mondom el, mert azt mondta, az embereket nem úgy válogatják ki, mint a játékokat a boltban.

Marta lesütötte a tekintetét.

A fejében felépített kegyetlen elmélet omladozni kezdett.

Álvarót terhelte a felelősség.

Igen, gyávaságot követtem el.

Igen, volt egy adóssága Inésnek, amit soha nem tudott kifizetni.

De Lucía már jóval azelőtt közel került Martához, hogy a férfi egyáltalán szóba hozta volna a házasságot. Marta pedig már azelőtt kiválasztotta ezt a lányt, hogy tudta volna, hogy lesz házuk, örökségük vagy közös jövőjük.

Azon a napon választotta ki, amikor felvette az ecsetet.

Újra ezt választotta, amikor egy extra uzsonnát készített.

Amikor a műszakja után maradt.

Amikor megtudta, hogy Lucia résnyire nyitott ajtóval alszik.

Amikor rájött, hogy utálja a meleg tejet, és imádja a tortilla szendvicseket.

Amikor egy lázas éjszakán mellette ült anélkül, hogy az órára nézett volna.

Ezek közül egyiket sem Copito alkotta.

Mindez nem Álvaro titkán múlott.

A múlt lehetetlen módon hozta össze őket, de nem teremtette meg azt a szerelmet, ami később jött.

Marta ismét felvette a levelet. Ezúttal addig olvasott tovább, amíg el nem ért egy olyan részt, amit korábban a dühtől elvakítva kihagyott.

Álvaro ezt írta: