„Amikor felismertelek, azt hittem, az élet lehetőséget ad arra, hogy jóvátegyem azt, amit nem tettem meg. De szégyellem bevallani, hogy féltem is. Ha odaadnám neked a nyulat, talán soha többé nem jössz be a szobámba. Talán utálnál. És addigra Lucía már minden délután várt rád. Én is.”

Márta összeszorította a fogát.

Ez nem indoklás volt.

De ez volt az igazság.

Lejjebb Álvaro elmagyarázta, hogy konzultált a kórház pszichológusával. Szerette volna bevallani a bűneit az esküvő előtt, de az állapota hirtelen rosszabbodott. Ezután ismét elhalasztotta.

Mindig holnap.

Mindig, amikor erősebb voltam.

Amikor Marta készen állt.

Amíg el nem fogytak a reggelek.

Az utolsó bekezdés fájt a legjobban.

„Nem várom el tőled, hogy megbocsáss nekem. Ha ezt olvasod, már nem tudom megvédeni magam, és ez igazságtalan veled szemben. Csak egy dolgot akarok, hogy tudd: nem azért kértelek meg, hogy Lucía anyja légy, mert elvesztetted Inést. Azért kértelek meg, mert láttam, mennyire szeretted a lányomat, amikor senki sem figyelt. Nem én választottalak először. Lucía igen. És azt hiszem, te is őt választottad.”

Marta leejtette a levelet az asztalra.

Másképp sírt Álvaroért, mint az előző évben.

Aztán megsiratta a férjét, akit rövid ideje ismert, és az apját, akit Lucia nemrég veszített el.

Most már a tökéletlen férfit is megsiratta, aki túl nagy igazságot vett magával.

Azon az éjszakán nem bocsátotta meg neki.

A megbocsátás nem egy szép jelenetként vagy egy tökéletes frázisként érkezett.

Heteken át voltak napok, amikor Marta Copitora nézve gyengédséget érzett. Más napokon dühöt érzett. Néha mindkettőt egyszerre.

Időpontot kért ahhoz a kórházi pszichológushoz, aki Álvarót kezelte. Ügyvédjén keresztül azt is kérte, hogy tekinthessék át az Álvarót terhelő dokumentumokat.

Nem pénzt keresett.

Kontextust kerestem.

Az ügyvéd átnyújtott neki egy lezárt mappát.

Benne voltak a baleset napján leadott segélyhívások másolatai, Álvaro tanúvallomása, valamint egy évekkel korábban, jóval a megbetegedése előtt írt jegyzet.

Csak egyetlen mondatot tartalmazott:

„Meg kell találnom a nyúllány anyját.”

Martának le kellett ülnie.

Álvaro nem tervezte, hogy megtalálja.

Egy ideig kereste, sikertelenül, csak az Inés által kimondott keresztnevet és a baleset részleteit használta. Aztán feladta, meggyőződve arról, hogy egy idegen életében felbukkanni több kárt okozhat, mint hasznot.

Évekkel később Marta egyedül lépett be a 412-es szobába.

A találkozó nem volt előre megtervezve.

Kegyetlen véletlen volt.

Vagy talán egyike azoknak a véletleneknek, amiknek senki sem tudja a nevét.

Egyik este Lucia a kanapén ülve találta Martát, Copito az ölében.

– Megérinthetem?

Márta habozott.

Aztán bólintott.

Lucia megsimogatta a görbe fület.

– Miért van így varrva?

Marta évek óta először tudott úgy válaszolni, hogy az emlék nem hagyta volna lélegzetét.

– Mert Inés egy igazi forgószél volt. Egyik nap beakadt egy cipzárba, és kitépte a fülét. Hajnali 2-kor próbáltam megjavítani, és borzalmasan ügyes voltam a varrásban.

Lúcia nevetett.

– Milyen volt ő?

Marta a plüssállatra nézett.

Addig úgy beszéltem Inésről, ahogy egy sebről beszélünk: óvatosan, anélkül, hogy túlságosan hozzányúltam volna.

Azon az estén úgy beszélt róla, mintha gyerek lenne.

Azt mondta, hogy az összes dalt kitalált szöveggel énekelte. Hogy utálja a borsót. Hogy azt mondta, Hópihe először minden zöld ételt megkóstol, nehogy „mérgezett” legyen. Hogy egyszer két különböző cipőben jelent meg az iskolában, mert ragaszkodott hozzá, hogy maga öltözzön fel.

Lucia lenyűgözve hallgatta.

– Kedveltem volna őt.

Marta mosolygott, miközben sírt.

-Biztosan igen.

A lány néhány másodpercig hallgatott.

– Kérdezhetek valamit?

-Természetesen.

– Ha még mindig szereted Inést… van még hely arra, hogy szeress engem?

Marta úgy érezte, a szíve új módon törik össze, nem azért, hogy kiürüljön, hanem hogy nagyobbá váljon.

A nő felé hajolt.

– Figyelj rám jól. Nem fogod elfoglalni Inés helyét. Senki sem tudja. És ő sem fogja elfoglalni a tiédet. A szerelem nem úgy működik, mint egy szék, amit csak egy ember használhat.

Lucia tágra nyílt szemekkel nézett rá.

– Szóval, még mindig az anyám vagy?

-Igen.

-Örökre?

– Amíg csak megtartani akarsz.

Lucia megölelte.

– Akkor örökre.

Hónapok teltek el.

Marta Inés fényképét a nappaliba tette, nem pedig a fiókba rejtette, mint korábban. Mellette Álvaro és Lucía fényképét, meg egy másikat is, amelyen kettesben láthatók a Retiro parkban, a szélben kócos hajukon, miközben nevetnek.

Hópehely nem urnába került, és nem is dobozba került vissza.

Marta egy alacsony polcon hagyta a nappaliban.

Lucia néha leült vele szemben, miközben a házi feladatát csinálta.

Soha nem játszott a nyúllal anélkül, hogy megkérte volna.

Mígnem egy vasárnap, indulás előtt, Marta felvette és átadta.

– El akarod venni?

Lucia szeme tágra nyílt.

-Igazán?

– Igen. De vigyázz rá. Túl sokat utazott már.

A lány olyan gyengédséggel ölelte át, hogy Marta sírva fakadt.

Aztán együtt távoztak.

A liftben Lucía egyik kezét Marta kezében tartotta, a másikat Copito ölében.

Marta arra gondolt, hogy Inés megígérte, hogy megkérdezi az út szélén álló idegent:

„Vigye haza Copitot anyunak.”

Álvarónak 4 évbe telt befejezni.

Tévedett.

Félt.

Kárt okozott, miközben megpróbálta megakadályozni a további károkat.

De végül a nyúl visszatért.