Egy évvel azután, hogy a halálos ágyán feleségül mentem egy beteg édesapához, és a sajátomként kezdtem nevelni a kislányát, a gyermek egy dobozzal lépett elém, amit az apja hagyott rám pontosan erre a napra. Odabent a négy éve elhunyt kislányom eltűnt plüssnyuszija hevert. A mellékelt levélben ez állt: „Hagytam, hogy szeress, anélkül, hogy elmondtam volna, ki vagyok valójában.” Zokogva öleltem magamhoz Lucíát, és azonnal tárcsáztam az ügyvédemet – ám a boríték alatt egy még sötétebb titok várt rám…

És Marta megértette, hogy a „hazatérés” nem azt jelenti, hogy visszatér az elvesztett életéhez.

Hogy az élet nem térhetett vissza.

Azt jelentette, hogy megengedjük magunknak, hogy egy másikat építsünk anélkül, hogy elárulnánk az előzőt.

Inés emlékére.

Álvaróval, akit nehéz helyzetben talált.

És Lucíával, a lánnyal, aki nem azért jött, hogy bárkit is helyettesítsen, úgy szorította a kezét, mintha soha nem akarná elengedni.

Amikor a lift ajtaja kinyílt, Lucia felvette Copitot és elmosolyodott.

– Már itthon van, anya.

Márta ránézett.

És a baleset óta most először nem fájt neki az „otthon” szó.