1. RÉSZ

Azon a napon, amikor Marta Sanz beleegyezett, hogy feleségül megy egy férfihoz, akinek már csak néhány hete volt hátra, a nővére a kórház fél folyosója előtt opportunistáknak nevezte.

– Nem vagy a barátnője – vágta rá Nuria. – Te vagy a takarítónő, aki közel került egy sebezhető beteghez.

Marta nem válaszolt. 39 évesen megtanulta, hogy vannak sebek, amiket nem lehet szavakkal begyógyítani.

Hat évvel korábban egy baleset történt az A-3-as autópályán Requena közelében, amelyben férje, Sergio és ötéves lánya, Alba meghalt. Utána otthagyta egy könyvelőcégnél szerzett állását, és elfogadott egy takarítónői állást egy valenciai kórházban. Szüksége volt egy beosztásra és konkrét feladatokra – olyan dolgokra, amelyeknek van elejük és végük anélkül, hogy a jövőre kellene gondolnia.

Alba fényképeket, rajzokat és egy doboz hajcsatot tartott magánál. De Copito, a plüssnyúl, akit a kislány mindenhová magával vitt, eltűnt. A kórház a baleset után visszaadta a holmiját tartalmazó táskát. Marta háromszor kiürítette. A nyúl nem volt ott.

Ez a hiány egyszerű okból fájt neki: Alba sosem aludt el anélkül, hogy meg ne ragadta volna a fülénél fogva.

Minden megváltozott a 318-as szobában.

Ott volt Javier Molina, 41 éves, épületgépész özvegyember, egy 6 éves Lucía kislány édesapja. Betegsége nagyon előrehaladott volt. Az orvosok már hetekről, nem hónapokról beszéltek.

Lucía szinte minden délután egy lila hátizsákkal ment. Egyik kedden teljesen kócos hajjal jelent meg. Javier megpróbálta lófarokba fogni, de remegett a keze.

Marta az ajtó mellett hagyta az autót.

– Add ide az ecsetet.

Lucía leült. Marta kibontotta a tincseket, két fonatot kötött, és a lány csuklójára tette a rózsaszín gumit.

– Így csinálta őket anya – mormolta Lucía.

Javier az ablak felé fordította az arcát.

Attól a naptól kezdve kialakult egy megszokott rutin. Marta segített Lucíának a házi feladatban, tett neki egy kis harapnivalót, és társaságot nyújtott neki, amikor Javier túl fáradt volt. A kislány elkezdte keresni a folyosókon. Javier is.

Éjszakánként ő és Marta beszélgettek. A lány végül Sergióról, Albáról és a nyúlról mesélt neki, ami soha nem jött haza. Javier elsápadt, amit Marta a gyógyszernek tulajdonított.

Hetekkel később, amikor Lucía már iskolában volt, Javier megkérte, hogy jöjjön közelebb.

– Gyere hozzám feleségül.

Márta azt hitte, viccel.

–Azt akarom, hogy Lucía veled maradjon, amikor elmegyek. De nem csak a papírmunka miatt. Szeret téged. És én is.

Marta két napig vonakodott, végül beleegyezett, amikor Lucía, átölelve a derekát, megkérdezte tőle, hogy folytatná-e vele a házasságot, amikor az apja már nem lesz ott.

Az esküvőt a kórház egy kis szobájában tartották. Marta elefántcsont színű ruhát viselt. Lucía tartotta a gyűrűket. Nuria nem jelent meg.

Tizenkét nappal később Javier elhunyt.

Marta és Lucía beköltöztek a patraix-i lakásába. Az első év tele volt nehéz éjszakákkal, odaégett reggelikkel, iskolai megbeszélésekkel és váratlan ölelésekkel. Apránként elkezdték úgy érezni magukat, mint egy család.

Javier halálának első évfordulójáig.

Azon a délutánon, miközben Marta lencsét készített, Lucia belépett a konyhába egy faládával.

– Apa azt mondta, adjam oda neked ma.

– Mi van belül?

– Nem tudom. De azt mondta, meg fogod érteni, miért ismert téged, mielőtt találkozott veled.

Marta felemelte a fedelet.

Copito bent volt.

2. RÉSZ

Marta azonnal felismerte a plüssállatot. A bal fülén még mindig ott látszott a ferde öltés, amit ő maga varrt az egyik este, az egyik mancsa alatt pedig Alba zöld filctollal írt monogramja.

Lúcia sírni kezdett.

– Nem én nyitottam ki. Apa megtiltotta, hogy megtegyem.

Marta megölelte, mielőtt a Copito alatt elrejtett borítékra nézett. Rajta a neve és Javier kézírása volt.

A levél megváltoztatta a konyha hangulatát.

Javier bevallotta, hogy Sergio és Alba balesetének közelében volt. Megállt, hívta a mentőket, és a kocsihoz rohant. Sergio nem reagált, de Alba eszméleténél volt. Javier vele maradt, amíg meg nem érkezett a segítség. A kislány átnyújtotta neki Copitot, és megkérte, hogy vigye el az anyjához.

Megígérte, hogy megteszi.

Nem tett eleget a kérésnek.

Elment a temetésre, látta a lesújtott Martát, és nem mert odamenni hozzá. Eltette a nyulat, abban a reményben, hogy jobb pillanatot talál. Évekkel később, amikor Marta belépett a kórházi szobájába, először nem ismerte fel. De miután meghallotta a nevét és Alba történetét, megértette, hogy ki ő.

És ismét elhallgatott.

Az utolsó mondat így szólt: „Bocsásson meg, hogy nem tartottam be a lányának tett ígéretemet.”

Marta remegő kézzel csukta be a levelet.

Aztán Lúcia megkérdezte:

– Most már elhagysz engem?

Marta másodszor is érezte, hogy valami eltörik.

3. RÉSZ

Lucia kérdése áthatolt Marta minden haragján.

Néhány másodpercig legszívesebben Javierre, a páholyra és az elvesztegetett évekre üvöltött volna. Tudni akarta, miért volt képes annyi éjszakán át hallgatni, ahogy Albáról beszél, anélkül, hogy napvilágra hozta volna az igazságot. Meg akarta kérdezni tőle, hogy tényleg azt gondolja-e, hogy az igazság eltitkolásával védi őt.

De Javier már nem volt ott.

Lúcia, igen.

A lány a pultnál állt, görnyedt vállakkal. Születésekor elvesztette az anyját, és egy évvel korábban az apját is. Most úgy tűnt, meg van győződve arról, hogy Martát is el fogja veszíteni.