— Mi történt ezután?

–Apa megkérdezte, hogy szeretném-e, ha utána is hozzám járnál. Igent mondtam. Aztán elmondtam neki, hogy azt akarom, hogy az anyukám legyél, bár nem tudtam, hogy ez szabad-e.

— Mikor volt az?

– Mielőtt meséltél neki Albáról.

A kifejezés megváltoztatott valamit Marta belsejében.

Javier már azelőtt elkezdte szeretni, hogy felfedezte volna a lány igazi arcát.

Lucia is.

A baleset titka nem hozta létre azt a családot. Fájt nekik, igen. Kérdésekkel töltötte el őket. De nem őket teremtette.

Marta egyszerre érzett megkönnyebbülést és dühöt.

Javier valami jót tett azzal, hogy Alba mellé állt.

Igazságtalanul cselekedett azzal, hogy évekig megtartotta Copitót.

Kétségbeesetten szerette Luciát.

Szerette Marthát.

És gyáván is viselkedett.

Mindezek az igazságok együtt is létezhetnének.

„Rossz apa volt apa?” ​​– kérdezte Lucia.

– Nem. Az emberek nem csak egyfélék. Valaki nagyon szerethet téged, és mégis hatalmas hibát követhet el.

– Még mindig szereted őt?

Marta a rajzra nézett.

-Igen.

– És haragszol?

-Is.

Lucia néhány másodpercig gondolkodott.

—Különös.

-Sok.

A lány közelebb hozta a rajzot.

– Akkor egy ideig mérgesek lehetünk.

Marta egy könnyekben végződő nevetést hallatott, és megölelte.

Azon a délutánon olyasmit tett, amit hat évig került. Elővette a szekrényből a dobozt, amiben Alba fényképeit tartotta.

Nem akarta titkolni elveszett lányát Lucia előtt.

Mutatott neki egy képet, amelyen Alba katicabogárnak öltözött az iskolában, egy másikat, amelyen fagylaltot eszik a régi Turia folyómedernél, és egy másikat, amelyen alszik a kanapén, Copito pedig az arcához ragasztva.

Lucía összehasonlította a plüssállatot a fényképpel.

– Ez volt az.

-Igen.

– Idősebb.

– Mindannyian öregszünk.

Lúcia elmosolyodott.

Aztán megkérdezte:

– Milyen volt Alba?

Marta válasza lassan haladt. Évekig, valahányszor valaki megemlítette a lánya nevét, először a baleset jutott eszébe. Azon a délutánon úgy döntött, hogy máshol kezdi.

– Borzasztóan énekelt.

– Rosszabb, mint te?

– Sokkal rosszabb.

Mindketten nevettek.

Marta elmondta neki, hogy Alba utálja a borsót, zoknikat rejt az ágy alá, és hogy Hópihe beszél, amikor a felnőttek kimennek a szobából. Azt mondta, hétfőnként állatorvos, kedden pedig űrhajós szeretne lenni.

Lucía úgy hallgatta, mintha a család egyik tagjával találkozna.

Ahogy leszállt az este, felvette Copitot.

– Most már az enyém?

Marta a nyulat nézte.

Évekig vágyott rá, hogy visszakapja. De ha újra dobozba zárta volna, úgy tűnt, mintha ugyanazt a hibát követné el.

– Albából származott.

Lucia lesütötte a tekintetét, és elengedte a kezét.

– Akkor hozzá sem nyúlok.

– Én ezt nem mondtam.

Marta megsimogatta a foltos fület.

–Alba azt akarta, hogy visszamenjek anyámhoz. Most már vissza is vagyok.

-És most?

– Most már ott maradhat, ahol van egy lány, aki gondoskodik róla.

Lucia szeme tágra nyílt.

– Aludhatsz velem?

– Ezt tették a család fontos nyulai.

A lány Copitot a mellkasához ölelte.

Marta fájdalmat érzett, de már nem akart megszűntetni a fájdalmat.

Azon az éjszakán Lucia közéjük tette a nyulat.

-Anya.

Ezt a szót már hónapok óta használta, de ezúttal másképp hangzott.

-Igen?

–Szerinted Alba mérges lenne, mert nálam van a nyula?

Marta Copitora, majd Luciára nézett.

– Szerintem mérges lenne, ha nem ölelnéd meg eléggé.

Lucia megszorította.

-Akkor nem lesz semmi probléma.

Marta azon az éjszakán nem bocsátott meg Javiernek. Másnap sem. Idővel sikerült emlékeznie rá anélkül, hogy a harag felemésztené az emlékeit. Megtartotta a levelet, nem feloldozásként, hanem bizonyítékként arra, hogy a szeretet és a félelem együtt létezhet egyazon személyben.

Hónapokkal később, Alba évfordulóján, Marta és Lucía elmentek a temetőbe. Lucía százszorszépeket hozott. Copito otthon maradt a párnáján.

Ahogy távoztak, a lány megfogta Marta kezét.

– Gyerünk, anya.

Marta elkísérte, és végre megértett valamit, amit hetekig félt elfogadni.

Lucía nem Alba helyére lépett.

Alba mindig a lánya marad.

Lucia is.

Az egyik nem vette át a másik helyét.

Mindegyiknek megvolt a sajátja.

Azon az estén, miután visszatértek Patraix-ba, Copitot pontosan ott találták, ahol Lucía hagyta.

Marta az ajtóból bámult rá.

Hat éven át, valahányszor arra a nyúlra gondoltam, a hiányát képzeltem el.

Most valami mást láttam.

Nagyon hosszú út vissza.

Copito átkelt egy úton, Javier hibájából, éveket töltött egy skatulyában, egy rövid esküvőt, egy újabb búcsút és egy igazságot, amely képes lenne szétszakítani egy családot.

De végül beváltotta az ígéretét, amit egy felnőtt nem tud betartani időben.

Hazaértem.

Csakhogy amikor megérkezett, a házban már várt egy másik lánya.