Egy évvel Javier elvesztése után Lucía egy fadobozt adott a kezembe: odabent Hópihe lapult, a kislányom plüssnyuszija, ami 6 évvel ezelőtt tűnt el. Még mindig a fülemben csengtek Nuria szavai: „Csak a takarítónő vagy, aki ráakaszkodott egy kiszolgáltatott betegre.” Nem sírtam; felhívtam Nuriát, és kinyitottam a nyuszi alá rejtett borítékot. Az első sor ez volt: Javier már azelőtt ismerte Albát, hogy engem megismert volna.

Marta otthagyta a levelet.

– Nem foglak elhagyni téged.

Lúcia felemelte a fejét.

– Még akkor is, ha dühös vagy?

Marta térdelt le elé.

– Nagyon mérges vagyok az apádra. De nem tettél semmi rosszat.

Lucia a mellkasára vetette magát.

– Azt hittem, már nem szeretsz.

– Ez nem fog megtörténni.

Marta addig ismételgette a mondatot, amíg a lány remegése abbamaradt.

Később, amikor Lucía leült a nappaliban egy pohár tejjel, Marta egyedül ment vissza a konyhába. Felvette Copitot.

Nem Alba szagát árasztotta. Állott fa, por és idő szagát árasztotta.

Ez másképp fájt neki.

Hat éven át azt képzelte, hogy ha megjelenik a nyúl, visszakapja lánya egy darabját. Most már megértette, hogy semmi sem hozhatja vissza egy délutánt, egy nevetést, vagy Alba lépteinek zaját a folyosón.

De Copito mégiscsak visszaadta neki az igazságot.

Alba nem volt teljesen egyedül.

Javier megállt az út szélén. Kihívta a mentőket, és a lány mellett maradt. A levélben azt írta, hogy nyugodtan beszélt vele, amíg meg nem érkezett a segítség. Nem írt le semmi kegyetlenséget. Csak annyit ismételt meg, hogy Alba bátor volt, és hogy az utolsó gondja az volt, hogy hazajuttassa a plüssállatot.

Marta összeszorította az állkapcsát.

– És nem hoztál magaddal.

A düh visszatért.

Javiernek hat éve volt arra, hogy betartsa ezt az ígéretet. Aztán hetekig Marta állt előtte. Látta, ahogy fésüli Lucía haját, hallotta, ahogy Albáról beszél, és látta, ahogy sír, amikor bevallotta, hogy Copito soha nem jelent meg.

És úgy döntött, hogy hallgat.

Ami még rosszabb, az igazságot egy hatéves kislány kezébe adta.

Azon az éjszakán Marta alig aludt. Lucía mellette maradt, és a karjába kapaszkodott. Copito a komódon maradt.

Egy gondolat kezdte gyötörni.

Talán Javier mégsem szeretett bele.

Talán azért választotta, mert ismerte a múltját.

Egy anya, aki elvesztette a lányát.

Egy lánya, aki elvesztette az édesanyját.

Két űrt, amit úgy döntött, betölt, mielőtt elmegy.

Másnap reggel Marta felhívta Nuriát.

– Kinyitottam a dobozt.

Javier húgának a hallgatása hangosabban beszélt minden szónál.

– Tudtad.

Nuria beismerte, hogy Javier röviddel az esküvő előtt elmondta neki az igazat. Marta másodszor is elárulva érezte magát.

– Miért nem mondott nekem senki semmit?

– Mert Javier attól félt, hogy azt fogod hinni, bűntudatból választott téged.

– És nem így volt?

-Nem.

Nuria eszébe juttatta valamit, amit Marta nem tudott: Javier hetek óta beszélt róla, mielőtt még a vezetéknevét is tudta volna. Mesélte neki, hogy egy kórházi dolgozó befonta Lucía haját, segített neki emlékezni a házi feladatára, és újra megnevettette a kislányt.

– Amikor Javier először mondta, hogy Lucía téged keres a folyosókon, még mindig nem tudta, hogy ki vagy – mondta Nuria. – Később tudta meg Albát.

Márta leült.

– És amikor megtudta, ismét elhallgatott.

– Igen. Ebben a tekintetben gyáva volt.

Marta hálás volt, hogy nem próbálta meg kedves gesztussá változtatni a hazugságot.

Nuria elmagyarázta, hogy Javier azért halogatta a vallomást, mert attól tartott, hogy Marta elmegy, mielőtt Lucía biztonságban érezhetné magát. Úgy gondolta, jobb lenne egy évet várni.

– Ez nem a te döntésed volt – mondta Marta.

-Tudom.

Mielőtt letette volna a telefont, Nuria hozzátette, amire Marta nem számított. Javier kétszer is meggondolta magát a kórházi tartózkodása alatt. Egyik este még a nővérét is megkérte, hogy vigye be a kórházba. Aztán meggondolta magát.

– Azt mondta, ha odaadom neked, újra kell élned életed legrosszabb napját, pont akkor, amikor Lucia kezdett rád támaszkodni.

– És megint mellettem döntött.

-Igen.

Nuria bevallotta, hogy vitatkoztak emiatt. Azt mondta Javiernek, hogy az igazság eltitkolása nem teszi kevésbé fájdalmassá, csak nehezebbé. Javier azt válaszolta, hogy Lucíát egy családdal szeretné hagyni, mielőtt szembenézne Marta elvesztésének lehetőségével.

Ez a magyarázat semmit sem törölt el. Sőt, még jobban feldühítette Martát. Ugyanakkor romba döntötte a legkegyetlenebb verziót is, amit az éjszaka folyamán felépített: Javier nem egy sebzett anyát tervezett arra, hogy átadja neki a lányát. Egy rémült férfi volt, aki túl későn ismerte fel a nőt, aki máris belépte az életébe, és újra és újra rossz döntést hozott, attól tartva, hogy elveszíti az egyetlen dolgot, ami megmaradt neki.

Marta nem akarta bocsánatkérőnek nevezni.

Még nem.

Letette a telefont, és visszament a nappaliba. Lucía három alakot rajzolt: önmagát, Martát és Javiert egy felhő alatt.

Marta leült mellé.

– Tegnap azt mondtad, hogy apád okkal választott engem. Tudnom kell, mit mondott neked.

Lucia összevonta a szemöldökét.

– Apa nem téged választott először.

-Hogy érted ezt?

– Én választottalak téged.

Marta értetlenül nézett rá.

Lucia letette a ceruzát.

–Amikor befontad a hajam. Egyik nap megkérdeztem apát, hogy az anyaság olyan-e, mint te.

Márta mozdulatlan maradt.

– Mit válaszolt neked?

– Megkérdezte tőlem, hogy miért.

Lucia az ujjain kezdett számolni.

–Mondtam neki, hogy tudod, hogy nem szeretem a túl forró tejet. Hogy emlékszel, hogy szerdánként angolórám van. Hogy amikor féltem bemenni a szobájába, mert aludt, bejöttél velem.

Szünetet tartott.

– És hogy mindig visszajöttél.

Marta lehajtotta a fejét, hogy a lány ne lássa, hogy könnybe lábad a szeme.