Egy földbirtokos befogadja apját és ikreket… anélkül, hogy tudná, hogy a férfi valójában a saját fia.
„Ha alamizsnát akarsz, gyere velünk a templomba. Dolgozni akaró férfiakra van szükségünk.”
Tomás Herrera a mellkasához szorította két gyermekét, és a férfi tekintetét fürkészte, aki elállta az útját.
– Ezért jöttem. Tudom, hogyan kell ajtókat javítani, árkokat tisztítani és állatokat gondozni. Nem kérek semmit ingyen.
1888 augusztusa volt. Az aszály a Bajío régió útjait hosszú, poros sebekké változtatta. Tomás három napja keresett munkát öt hónapos ikreivel, Mateóval és Inéssel. Karámokban aludt, és elfogadta az ételt, amit az idegenek megosztottak vele, amikor elhaladt mellette.
Mateo hangosan sírt. Inés alig mozdult.
Ez ijesztette meg a legjobban.
A kapuban álló férfi, Alonso Arriaga, megfigyelte a takaróba csavart kis csomagokat.
– És ki fog rájuk vigyázni, amíg te dolgozol?
– Én. Mint azelőtt.
Alonso megvetően mosolygott.
Tomás a terasz felé mutatott.
– A mesquitefán ülő ló nem haragszik. Rosszul helyezi a testsúlyát a lábára. És az itatóvályújából több víz szivárog, mint amennyit az állatok isznak.
Egy mély hang hallatszott a folyosóról.
–Engedd be, Alonso.
Don Esteban Arriaga, a Los Laureles birtok tulajdonosa, a boltívek alatt ült. Ahogy Tomás közeledett, tekintete megakadt a táskájából kiálló régi ácsgyalun.
Aztán az arcába nézett.
-Mi a neved?
—Tomás Herrera.
Az öregember abbahagyta a bot mozgatását.
— Honnan jössz?
– Szent Jeromostól.
Néhány másodpercig Don Esteban mintha elfelejtette volna, mit is akart mondani. Aztán odahívott egy szobalányt.
– Refugio, keresd meg a feleségemet. Ezeknek a gyerekeknek figyelemre van szükségük.
Tomás meg akarta köszönni neki, de Inés felnyögött, és minden más elvesztette a jelentőségét.
Az orvos még sötétedés előtt megérkezett. Mindkét gyermeket megvizsgálta, és tovább maradt a lánnyal. A lány kimerült volt, nehezen evett, és felügyeletre szorult.
Tomás minden utasítást hallgatott anélkül, hogy kikelt volna az ágyból.
Amikor az orvos az anyáról kérdezősködött, elővett a zsebéből egy összehajtott papírdarabot.
Beatriz két hónappal korábban hagyta az asztalon.
Azt mondta, nem bírja azt az életet, és hogy ne keressem azt.
Tomás megőrizte az üzenetet, mert még mindig voltak reggelek, amikor arra ébredt, hogy csak álmodta.
Négy éve éltek együtt. Emlékezett a kezdeti nevetésükre, a kezeire, amelyek az inggallérját igazgatták, az ígéreteire, hogy túlélik. Aztán jött az aszály, az adósságok és a csend.
Azon a reggelen, amikor Beatriz elment, elment megjavítani egy kerítést élelemért cserébe. Amikor visszatért, a szomszédját találta a karjában az ikrekkel. Hallotta a sírást az udvarából.
Azóta Tomás mindenét eladta, kivéve a szerszámait.
Még egy állást is visszautasított, mert a munkaadó azt követelte tőle, hogy adja át a gyerekeket egy olyan családnak, akiket nem ismert.
„Nem tudok nyugodtan dolgozni anélkül, hogy tudnám, hol vannak” – válaszolta.
Miközben Inés végre elaludt, Don Esteban megjelent az ajtóban.
– Amíg van munka, lesz fizetésed, ételed és ez a szobád.
Tamás felemelte a fejét.
— Teljesítem az ígéretemet.
Az öregember ismét a kefére nézett.
– Ki tanította meg a használatát?
– Az anyám. Varrónő volt, de sok mindent tudott megjavítani.
– A neved?
—Magdalena Herrera.
Don Esteban a keretbe kapaszkodott.
Tomásnak sikerült felkelnie, azt gondolva, hogy rosszul érzi magát.
– Semmi az egész – mondta a földbirtokos.
De elment anélkül, hogy elköszönt volna.
A következő hetekben Tomás megjavította a folyosó ajtaját, helyreállította az itatóvályút, és sikerült rávennie a lovat, hogy a patkolókovács megvizsgálja. Az állat, amelyet Villámnak hívtak, megtorpant hátrálni, amikor meglátta közeledni a lovat.
Refugio a legnehezebb munkaidő alatt gondoskodott az ikrekről. Tomás beleegyezett, hogy kifizeti a bérének egy részét; a nő csak azután fogadta el, hogy Tomás ragaszkodott hozzá, hogy az ő ideje is értékes.
Az első haszonból ruhákat vett a gyerekeknek, és kifizette az orvosi látogatást.
Don Esteban megpróbálta megakadályozni.
– Nem kértem érte pénzt.
– Tudom. De el akarom kezdeni itt tartani őket.
Az öregember vitázás nélkül eltette az érméket.
Néha ott állt és nézte, ahogy dolgozik. Tomás észrevette ezt a néma jelenlétet, de nem tudta, hogyan értelmezze.
Doña Dolores, a földbirtokos felesége, udvarias távolságot tartott. Alonso viszont minden alkalommal ingerültnek tűnt, amikor az ikrek szobája közelében találta az apját.
Egyik délután, miközben Tomás egy deszkát gyalult, Don Esteban elkérte tőle a szerszámot.
Megfordította.
A fogantyú alatt két vésett betű volt, szinte teljesen kitörölve a használattól: EA
Az öreg végighúzta rajtuk a hüvelykujját.
– Még tanoncként csináltam.
Tamás egy pillanatra elállt a lélegzete.
Az anyja azt mondta neki, hogy az ecset az apjáé volt. Soha többé nem akart róla beszélni.
– Hogyan került anyám kezébe?
Don Esteban eltartott egy ideig, mire felnézett.
– Mert én adtam neki.
Csirkék zümmögése hallatszott az udvarról. Bent a szobában Mateo elkezdett gagyogni.
– Magdalena itt dolgozott – folytatta az öregember –. Már házas voltam. Olyan dolgokat ígértem neki, amiket nem volt bátorságom betartani.
Tamás hátrált egy lépést.
– Tudtad, hogy gyereket várok?
– Miután elment, írt nekem.
– Akkor tudta meg, hogy létezem.
Don Esteban bólintott.
Nem volt mentség, ami kevésbé kegyetlenné tette volna ezt a lépést.
