Tomás emlékezett rá, ahogy az édesanyja addig varrt, amíg be nem csukódott a szeme. Emlékezett a télre, amikor meghalt, és 12 évesen keresett valakit, aki munkát adna neki.

– Keresett minket valaha?

– Először egy közvetítőn keresztül küldtem pénzt. Aztán visszajött, hogy elmentek.

– És tovább éltél?

Az öregember védekezés nélkül fogadta a kérdést.

-Igen.

Tomás felvette az ecsetet.

– Azt akarom, hogy elmenj.

Azon az éjszakán alig aludt. Sokszor elképzelte már az apját: halott, elveszett, talán olyan szegény, mint ők.

Soha nem képzeltem volna el, hogy gyertyák alatt vacsorázik, miközben az anyja pénzt számol.

Másnap Don Esteban levelet hagyott előtte. Magdalénától volt. A dátum megegyezett a születési évével.

Tomás felismerte anyja ferde kézírását.

Ezekkel a sorokkal nem házasságot vagy gazdagságot kért. Azt kérte, hogy a fia ne nőjön fel úgy, hogy szégyenfolt.

Tamás a végéig olvasott.

Aztán eltette a levelet.

– Ez hozzám tartozik.

– Igen – felelte Don Esteban.

– Nem tudom, hogy valaha is képes leszek-e megbocsátani neki.

-Értem.

– Nem. Még mindig nem érti.

Az öregember lehajtotta a fejét.

A leleplezés vitát váltott ki a főépületben. Alonso elég hangosan kiabált ahhoz, hogy több munkás is meghallja.

Nemcsak az örökség megosztásától félt. A vagyon egy részét olyan vállalkozásokra bízta, amelyek rosszul mentek, és a számlákat eltitkolta az apja elől.

Tomás érkezése azzal fenyegetett, hogy mindenkit arra kényszerít, hogy megnézze, mi történik a falak mögött.

Beatriz 3 nappal később megjelent.

Kiszállt egy Alonso vezette hintóból, egy zöld ruhában, amilyet Tomás még soha nem látott rajta.

Refugio, aki Mateót a karjában tartotta, mozdulatlan maradt.

– A gyerekeimért jöttem – jelentette be Beatriz.

Tamás kiment a szobából.

– Két hónappal ezelőtt még tudni sem akartál róluk.

– Hibáztam.

– És honnan tudtad, hol vagyunk?

Alonso mellette állt.

A válasz túlságosan is nyilvánvaló volt.

Tomás a feleségére nézett, és megértette, kivel ment el.

De valami rosszabb még hátra volt.

– Mindig mondtam, hogy kérdezősködj apád felől – szemrehányást tett Beatriz. – Ha ambiciózus lettél volna, nem éheztünk volna.

Tomás érezte, ahogy megmozdul alatta a talaj.

– Tudtad?

Beatriz elnézett.

Már hallotta a régi pletykát Magdalénáról és a földbirtokosról, mielőtt összeházasodtak. Sosem volt biztos benne, de remélte, hogy ez a lehetőség megváltoztatja az életüket. Amikor Tomás szegény ács maradt, Alonsóban kereste azt a jólétet, amelyről úgy hitte, megérdemli.

Most újra felkeltették az érdeklődését az ikrek.

– A gyerekek nem arra valók, hogy begyűjtsd a téteket – mondta Thomas.

Beatriz arca megkeményedett.

– Egy bíró fogja eldönteni, hogy ki tud a legjobban gondoskodni róluk.

A fenyegetésből papírmunka lett.

Alonso ügyvédjének segítségével Beatriz egy olyan verziót adott elő, amelyben Tomás elmenekült a gyerekekkel, és útról útra hurcolta őket anélkül, hogy biztonságos fedél lett volna a fejük felett.

Amikor megérkezett az ideiglenes végzés, amely a tények tisztázásáig a gondjaira bízta őket, Tomás többször is elolvasta a dokumentumot.

Szegénységüket részletesen leírták.

Álmatlan éjszakái sehol sem voltak.

Odaadta a takarókat, a ruhákat és az orvos utasításait. Elmagyarázta, hogy Inésnek különös figyelmet kell fordítania, és hogy értesítsék, ha abbahagyja az evést.

Beatriz ránézésre sem vette át az újságot.

Matthew kinyújtotta a karját felé a hintóból.

Tomás ösztönösen előrelépett, de Refugio megragadta a ruhája ujját.

Amikor elvesztette őket szem elől, kétrét görnyedt, mintha eltalálták volna.

Don Esteban a karám mellett találta meg.

– Fizetek egy másik ügyvédnek.

Tomás homlokát Relámpago nyakának támasztotta.

– Akkor tedd meg még ma!

Nem utasította vissza a segítséget. A gyermekei alig várták, hogy megoldja a büszkeségét vagy a fájdalmát.

Megkereste a szomszédot, aki egyedül találta őket. Elővette az elhagyott levelet. Megkérte az orvost, hogy magyarázza el, hogyan gondoskodott az ikrekről érkezésük óta.

Refugio mindent elmesélt, amit látott.

Miközben tanúvallomásokat gyűjtöttek, éjszaka egy szobalány érkezett Los Laurelesbe abból a házból, ahol a gyerekek laktak.

Inés órák óta nem evett rendesen. Lázas volt. Beatriz elment Alonsóval, és megparancsolta, hogy vacsora közben ne zavarják őket.

Tomás szörnyű hideget érzett.

Don Esteban elrendelte, hogy készítsék elő a hintót és keressék meg az orvost.

Még mindig a házuk előtt találták meg őket.

Beatriz megpróbálta elállni az útjukat, amikor visszatért és meglátta Tomást a bölcső mellett.

– Nincs jogod így belépni.

Az orvos felemelte a hangját.

–Ennek a lánynak figyelemre van szüksége. Később majd összevesznek.

Tomás fogta Inés kis kezét, miközben a férfi vizsgálgatta. Születése óta először fordult elő, hogy a kislány nem zárta az ujjait az övére.

– Itt vagyok, lányom – mormolta. – Most már itt vagyok.

Az éjszaka végtelennek tűnt.

Alonso sápadtan maradt a folyosón. Távol akarta tartani Tomást a birtoktól, és Beatriz kedvében akart járni; most azonban valami olyasmi várt rá, amit nem rejthetett el beszámolók mögé.

Amikor az orvos megkérdezte, hogy mióta beteg, a szobalány mindenki más előtt válaszolt.

Beatriz megkérte, hogy maradjon csendben.

Alonso nem támogatta őt.

Hajnalra Inés légzése kezdett lecsillapodni. Még mindig törékeny volt, de jól reagált az ellátásra.

Tomás csendben sírt az ágy szélén.

A következő napokban nem tágított mellőle.