Az eset kivizsgálása már nem pusztán egymásnak ellentmondó beszámolókon alapult. Ott volt Beatriz levele, az elhagyás tanúi és az orvos beszámolója.

Alonso végül beismerte, hogy ő finanszírozta a kártérítést, és hogy tudta, hogy Tomás soha nem szökött meg a gyerekekkel.

Az ikrek visszatértek az apjukhoz.

A Beatrizhez fűződő kapcsolata feltételekhez kötött volt, amíg a többi ügyet rendezték. Röviddel ezután elhagyta a falut, mivel képtelen volt fenntartani a szomszédoknak elmesélt történetet.

Tamás nem ünnepelte a bukását.

Örült, hogy Inés újra kereste, és hogy Mateo el tudott aludni a vállán.

Miután a lány felépült, és az orvos engedélyezte az utazást, úgy döntött, elhagyja Los Laurelest.

Don Esteban összekulcsolt kézzel hallgatta.

– Tudok adni neked egy házat itt.

–Mindig lesz itt valaki, aki arra vár, hogy megköszönje a helyem.

—Te vagy a fiam.

Tamás ránézett.

– Ugyanez volt akkor is, amikor nem kerestél.

Az öregember lehunyta a szemét.

Aztán megkérdezte, meglátogathatja-e a gyerekeket.

Tamásnak eltartott egy ideig, mire válaszolt.

– Ha azért jön, hogy találkozzon velünk, akkor igen. Ha azért jön, hogy meggyőzzön minket a visszatérésről, akkor nem.

Bérelt szekérrel indult útnak, megspórolt keresetével és élelmével, a gyerekek pedig Refugio mellé telepedtek le, aki elkísérte őket a szomszédos városba.

Ott hallott egy özvegyasszonyról, akinek rendbe kellett tennie a farmját.

Doña Soledad Luna 71 éves volt, egy hatalmas diófa volt az udvaron, és egy kerítés, amelyen keresztül a kecskék megszöktek.

Meghallgatta Tomás javaslatát anélkül, hogy leült volna.

– Keveset tudok fizetni.

– Szállásra is szükségem van.

Az ikrekre nézett.

– Sokat sírnak?

Tamás fáradtan elmosolyodott.

– Felváltva váltják egymást.

Doña Soledad felhorkant.

–A hátsó szoba üres. De először ki kell söprögetnünk.

Azon a délutánon egy másfajta élet kezdődött.

Tomás építette a kerítést, megjavította a tetőt és kitisztította az öntözőcsatornát. Beszedte a megbeszélt fizetést, és elvállalta a közeli tanyák munkáit. Soledad vigyázott a gyerekekre, amikor csak tudott, bár ragaszkodott hozzá, hogy csak azért csinálja, hogy ne zavarják a munkát.

A legjobb gyümölcsöket Mateónak tette el, Inésnek pedig melegített egy takarót a hideg éjszakákon.

Tamás soha nem mutatott rá ezekre az ellentmondásokra.

Egyik vasárnap az idős asszony átnyújtott neki egy dobozt, benne elhunyt fiától származó levelekkel.

–Nem tudok olvasni. A férjem régen olvasott fel nekem, de vannak dolgok, amikre már nem emlékszem.

Tamás nyitotta ki az elsőt.

Miközben hallgatta, Soledad a kötényét szorongatta a kezében.

Amikor végeztek, megkérdezte, hogy elolvashatnak-e még egyet másnap.

„Elkezdhetjük tanítani” – javasolta. „Így bármikor elolvashatja őket, amikor csak akarja.”

Az udvar felé nézett.

– Az én koromban ez eltart egy ideig.

– Nem sietünk sehova.

Teltek az évszakok.

Inés lassabban nőtt, mint a bátyja, és ellenőrzésekre volt szüksége, de egy reggel elkezdett Soledad szoknyájába kapaszkodva járni.

Mateo úgy tapsolt, mintha valami bravúrt hajtott volna végre.

Az idős asszony odakiáltott Tomásnak, majd úgy tett, mintha csak figyelmeztetni akarná, hogy a lány leeshet.

Don Esteban engedélyével látogatta meg a ranchot. Eladta a Los Laureles egy részét, hogy kifizesse adósságait, és eltávolította Alonsót az irányításból.

Soha többé nem ajánlott fel örökséget a közelségért cserébe.

Szerszámokat vitt magával, hallgatózott, és akkor tért vissza, amikor ígérte.

Egyik délután Tomás átnyújtott neki egy deszkát.

– Tartsa lenyomva, amíg tárcsázom.

Addig dolgoztak együtt, amíg besötétedett.

Amikor elbúcsúzott, az öregember ujján fűrészpor volt, és Tomásnak ismeretlen arckifejezése.

Még sok mindenről volt mit beszélniük, de most először osztottak meg valamit, ami nem a hibájuk volt.

Három évvel az érkezése után Tomás kibérelte a tanya egy részét, és egy kis műhelyt vezetett. Soledad megtanult rövid mondatokat olvasni. Refugio meglátogatta őket, az ikrek pedig a kapuból odaszaladtak, hogy üdvözöljék.

Egyik reggel fát ültettek a diófa mellé.

Mateo tudni akarta, mikor mászhatnak fel. Inés megkérdezte, hogy akkor diót is adnak-e.

– válaszolta Thomas, miközben elrendezte a földet a gyökerek körül.

A folyosóról Soledad reggelit kért.

A gyerekek eldobták a kis ásóikat, és felé rohantak.

Tomás egy pillanatig az udvaron állt. Emlékezett arra a kapura, ahol megkérdezték tőle, hogy ki vigyáz a gyerekeire, amíg ő dolgozik.

Most már hallottam Inés nevetését a konyhában.

Letette az ásót a falnak, és odament hozzájuk.