Egy gazdag nő szegény parasztasszonynak álcázta magát egy árverésen; aztán meglátott egy idős férfit, aki az utolsó traktorát árulta.

1. rész
Don Jacinto fia az egész aukció előtt azt mondta neki, hogy ugyanolyan haszontalan, mint a traktor, amit elad.

Jacinto Ramos a kifakult zöld motorháztetőn tartotta a kezét. Ujjai remegése még jobban láthatóvá vált, amikor megpróbálta levenni. Körülötte az irapuatói roncstelepre öntözőszivattyúkat és alkatrészeket keresve érkező vásárlók úgy tettek, mintha más gépeket is vizsgálgatnának.

– Nem ezt mondtam – mormolta Saul, a fia, észrevéve a bámulásokat.

– Elég hangosan mondtad – felelte Jacinto.

Majdnem 11 óra volt. Az 1987-es John Deere traktor hajnal óta szürke ég alatt állt, a kormányról a 47-es szám lógott. Jacinto egy utánfutón hozta el otthonról. Előző délután kitisztította a szűrőt, és még aznap reggel ellenőrizte a guminyomást, bár tudta, hogy hamarosan már nem az övé lesz.

Lucía Valdivia néhány méterre figyelte az eseményeket. Koszfoltos vászonkabátot és annyiszor javított csizmát viselt, hogy a bőrén különböző árnyalatú varrások voltak. Egy logó nélküli kisteherautóval érkezett. Volt pénze gépekre, de aznap jobban érdekelte, hogy az árusok mit mondanak.

Miközben Saul telefonon vitatkozott, odament a traktorhoz. Ellenőrizte a hidraulikatömlőket, a gumiabroncsok egyenletes kopását és a bal oldali sárvédőn lévő régi javítást. Az új festék nem egyezett az eredetivel, de alatta a munka jól sikerült.

„Hány órát járt a motor?” – kérdezte.

– Körülbelül 4200. Ez még mindig az eredeti – válaszolta Jacinto.

– Megtartottad?

– Amióta a kezembe került.

Lucía kinyitotta a ládát. Tiszta csatlakozásokat talált, és egy címkét, rajta az utolsó szerviz dátumával, apró, határozott kézírással.

– Már egy ideje nem dolgozol műhelyben, ugye?

Jacinto a jobb kezére nézett.

– Két évvel ezelőtt bezártam az enyémet.

Nem adott további magyarázatot. Lucía nem is kért magyarázatot. Miközben az első tengelyt vizsgálgatta, egy zöld sapkás fiatalember odalépett Jacintóhoz, hogy megkérdezze tőle, miért nem indul a régi motor, még a befecskendezők cseréje után sem. Az öregember elmagyarázta a különbséget az üzemanyag-probléma és az időzítési probléma között. Aztán elmondta, mit kell ellenőrizni, mielőtt másik alkatrészt vásárolna. A fiatalember a motorra meredt, mintha végre tudná, hol kezdje.

Saul visszatért, és meglátta Luciát a traktor mellett.

—Ha olyat keresel, akivel a mindennapokban együtt tudsz dolgozni, ez már mindent beleadott.

Jacinto kiegyenesítette a hátát.

–Még mindig segítség nélkül indul el reggelente.

– Apa, kérlek. Soha ne ígérj olyat, amit nem tudsz betartani.

Lucía gondosan becsukta a ládát. Megértette, miért akarja Jacinto eladni. Látta a gyógyszeres dobozokat a teherautó ülésén, és azt, hogy Saúl hogyan figyeli az árverező által bejelentett árakat. Azt viszont nem értette, hogy miért kell a fiának így beszélnie vele.

Amikor felhívták a 47-es parkolót, kevesebb mint 15 ember gyűlt össze. Rubén Aranda, egy használtgép-kereskedő érkezett egy árlistával, és alig pillantott a motorra.

„55 000 dollárt ajánlok” – mondta. „És ez a gumiabroncsokra vonatkozik.”

Az árverező újabb licitálást kért. Senki sem válaszolt.

– Ha nem találsz vevőt, hozd be a telepre holnap – tette hozzá Rubén, Jacintóra nézve. – A fém súlya szerint fizetek. Már nem vagy alkalmas a fémhulladék javítására.

Saul lesütötte a szemét. Jacinto nem mozdult.

– 78 000 dollár – mondta Lucía.

Rubén tetőtől talpig végigmérte, a csizmájától a kabátjáig.

– Kisasszony, ahhoz, hogy hazavigye, a gázolajat is ki kell fizetnie.

– Ez már el van intézve.

Rubén 82 000 dollárra emelte a licitet. Lucía 95 000 dollárt ajánlott, egy olyan összeget, amit a gép állapotát tekintve indokolni tudott. Az árverező megismételte az összeget, várt, majd lezárta az adásvételt. Rubén elköszönés nélkül eltette a jegyzetfüzetét.

Saul megkönnyebbültnek tűnt, amikor Lucia fizetett. Jacinto viszont a traktor mellett maradt, amíg meg nem érkezett a vontató. Figyelte, hová helyezik a láncot, és megkérte a sofőrt, hogy takarja el a tömlőt, ami a peronhoz dörzsölődhet. Csak akkor engedte el a vékamet, amikor a jármű elhagyta a telepet.

„Nem kellett volna annyit fizetned” – mondta.

– Tudom, mit vettem.

Lucía egy összehajtott papírdarabot húzott elő a kabátja zsebében lévő átlátszó ujjából. Szó nélkül átnyújtotta neki. Jacinto már a dátum elolvasása előtt felismerte a régi garázsában található címsort. A munkalapon üzemanyagrendszer-javítás, üzemanyagvezeték-tisztítás és tömlőcsere szerepelt. Az összeg mezőbe 0 dollárt írt.

Lent, saját kézírásával, az állt rajta, hogy a tulajdonos egy napon viszonozhatja a szívességet azzal, hogy segít valaki másnak.

Jacinto felnézett a megrendelő nevére: Amalia Valdivia. Emlékezett egy veszélyben lévő aratásra, egy teherautóra, amely megállt a műhelye előtt, és egy 11 éves kislányra, aki figyelmesen nézte az egyes szerszámokat.

Lucía látta, hogy felismerte.

– Az a lány én voltam, Don Jacinto. Huszonkét éve őrizgetem ezt, mert még mindig kérdeznem kell tőled valamit.

2. rész
Jacinto újraolvasta a munkalapot. Jobban emlékezett Amáliára, mint a javításra. Röviddel az aratás előtt özvegységre ment, és a bank olyan kifizetést várt tőle, amely attól függött, hogy sikerül-e kiszállítania a termést a földről. A parcelláján lévő traktor akkor romlott el, amikor a legnagyobb szüksége volt rá. Alig volt elég pénze az alkatrészekre, és a műhelybe érkezett.