Egy gazdag nő szegény parasztasszonynak öltözött az árverésen; ekkor meglátott egy idős embert, aki az utolsó traktorát próbálta eladni…

– Az édesanyád azt mondta, hogy fizet, miután eladtam a cirokot – emlékezett vissza Jacinto.

– Megcsinálta. Háromszor próbálkozott újra.

Megrázta a fejét. Tudta, hogy Amaliának még fizetnie kell az üzemanyagért, a bérekért és a következő ültetésért. Az alkatrészeket annyiban számolta fel neki, amennyibe azok kerültek, és a munkáját nullára hagyta. Amíg a gépet javította, hagyta, hogy Lucía átadja neki a szerszámokat, és elmagyarázza, mit csinálnak az egyes csövek.

Amalia megtartotta a földterületet. Három évbe telt, mire stabilizálta a pénzügyeit, és sokkal tovább tartott, mire abbahagyta az aggódást, amikor későn jött az eső. Lucía ott nőtt fel. Megtanulta, hogyan kell figyelni a motor hangjára, mielőtt beindította volna, és évekkel később elkezdett meghibásodott gépeket vásárolni, hogy megjavítsa és garanciával eladja azokat. Most egy olyan programja volt, amelyben fiatal technikusok tanultak műhelyekben és terepen a Bajío régióban.

– Nem azért jöttem, hogy arra kérjelek, hogy újra egész nap a villáskulcsot fogd – mondta Jacintónak. – Szükségem van valakire, aki megtaníthat arra, hogyan találj hibát anélkül, hogy vakon cserélgetnéd az alkatrészeket.

Jacinto arra az útra nézett, amerre a traktor elhajtott.

– A kezeim már nem engedelmeskednek nekem.

–Láttam, ahogy elmagyarázza a zöld sapkás fiúnak az indítási folyamatot. Megértett valamit, amit hetek óta próbált megfejteni.

– Valaminek a magyarázata egy árverésen nem ugyanaz, mint leckét adni.

– Akkor gyere el egy nap, és találkozz a technikusokkal. Aztán dönts.

Mielőtt Jacinto válaszolhatott volna, Saul odalépett. Egy papírra vésett főkönyvvel emlékeztette apját a klinikai kifizetésekre. Jacinto beleegyezett, hogy eladja a traktort, hogy fedezni tudja a költségeket. Saul a ház fészerében tárolt gépeket is el akarta adni.

„Azok a nyomdák két éve tétlenül állnak” – mondta. „Kifizethetnénk az egész adósságot.”

– Megbeszéltük, hogy később beszélünk róla – felelte Jacinto.

Saul Luciára nézett.

„Nem tudom, mit mondott neki az apám, de nem tud dolgozni. Vannak napok, amikor még az ingét is nehezen gombolja be.”

Jacinto olyan lassan hajtogatta össze a munkafüzetet, hogy mindkettőjüket elnémította.

– Szombaton átjössz a traktoros rakodóért – mondta Luciának. – Otthon hagytam. Ott majd beszélünk.

Saul megfordult. Visszafelé menet Jacinto alig szólt hozzá. Hinni akarta, hogy a fia kimerült attól, hogy vizsgálatra vitte és számlákat nézett vele. Azt is tudta, hogy a klinika nem kényszerítette Sault arra, hogy idegenek előtt haszontalannak nevezze.

Szombaton Lucía megérkezett a fészerbe a költözési elismervénnyel. A kertben nyirkos föld és régi olaj szaga terjengett. Bent egy esztergapad, egy présgép és tiszta lepedőkkel letakart munkapadok álltak. Jacinto régi megrendeléseket tartalmazó dobozokban tartotta őket, évek szerint rendezve. Amalia javítópéldányát egy olyan rugóról származó példányok között találta, amelyről szinte teljesen elfeledkezett.

„Minden munkámról másolatot készítettem” – mondta, meglepődve, hogy ott találta azt a bizonyos papírdarabot.

Lucía mindkét példányt a padra tette. Az övén sötétebb volt a tinta, mert az anyja bent tartotta a dokumentumot.

Jacinto megmutatta neki a töltőt, de hamarosan a gépekről kezdtek beszélgetni. Emlékezett minden egyes tanoncra, aki a műhelyébe járt: ki sietett diagnosztizálni, és kinek volt türelme újrakezdeni. Lucía elmagyarázta, hogyan működik a programja, és felajánlotta, hogy meglátogatja, mielőtt megbeszélné a szerződést. Azt is elmondta, hogy fizetett állás lesz. Jacinto megkérdezte, mit fognak csinálni a diákok, amikor megrázza a kezét. Azt válaszolta, hogy lesznek oktatóik a bemutatókhoz; azt akarta, hogy figyeljen, hallgassa meg és tanítsa meg őket gondolkodni.

Saul Ruben Aranda és egy sofőr kíséretében lépett be a műhelybe. Kint egy teherautó várt, amiben volt hely a gépek pakolására.

– Megegyeztünk, hogy ma eljövünk – jelentette be Rubén.

Jacinto a fiához fordult.

– Semmiben sem értünk egyet.

Saul elővett egy papírlapot egy mappából.

– A traktor nem elég. Beszéltem Rubénnel, és mindenre kaptam egy árat. Már csak fel kell pakolni.

Lucía látta, hogy Jacinto kezei a pad széléhez érnek. Rubén türelmetlenül odanyújtotta a papírlapot. Felhatalmazás volt rá, hogy eladhassa a fészerben található felszerelést. Alul Jacinto aláírása állt, határozott, folyamatos vonalban.

Jacinto még aznap reggel remegő kézzel írta alá a traktor átvételi elismervényét. Először a papírra nézett, majd Saulra.

– Ez nem az én aláírásom.

Saul nem válaszolt. A sofőr, aki már leengedte a teherautó rámpáját, mozdulatlanul maradt a bejáratnál.

3. rész
Rubén megpróbálta visszaszerezni a lepedőt Jacinto kezéből.

„Azért jöttem, mert a fiad azt mondta, hogy minden el van intézve. Ha probléma van köztetek, akkor elmegyek.”

– Még ne nyúlj semmilyen géphez – mondta Jacinto.

Hangtalanul beszélt. Sault jobban zavarta ez a határozottság, mint a teherautó jelenléte. Azt állította, hogy követte az apja hetekkel korábban adott utasításait. Jacinto megkérte, hogy pontosítsa, mikor hatalmazta fel, hogy a nevében írja alá. Saul nem tudta.

Lucía átvette a banktól az árverési bizonylatot. Jacinto aláírása volt rajta, melyet apró szünetek tarkítottak a kézírásában. Rubén összehasonlította a két dokumentumot, és szólt a sofőröknek, hogy csukja be a rámpát.

„Nem veszek meg olyat, amit a tulajdonos nem döntött úgy, hogy elad” – mondta, mielőtt elment.