Mauricio öt év óta először kezdett el újra nevetni.

Trueno azonban továbbra is megmagyarázhatatlanul viselkedett Lucíával szemben.

Lefeküdt mellé.

Követtem őt.

Sírt, amikor Mauricio elment anélkül, hogy elvitte volna.

Egyik szombaton Mauricio meghívta vacsorára a házába.

Lucía beleegyezett, de egy feltétellel:

–Majd én főzök. Fogadok, hogy öt éve éttermi koszton élsz.

Igaza volt.

Húst készítettek krumplival, babbal és salátával. Lucia ezután belépett a szobába két csészével a kezében.

Aztán meglátta a hatalmas esküvői portrét a kandalló felett.

A pohár a földre esett.

– Kicsoda ő?

Mauricio úgy érezte, nincs értelme tovább titkolózni.

– Elena. A feleségem.

Lucia lassan közeledett a portréhoz.

– Ő pont olyan, mint én.

-Igen.

– Ezért segítettél nekem?

Mauricio túl sokáig várt a válasszal.

– Előszörben… igen.

Lucía már éppen szembeszállt volna vele, amikor valami a fényképen felkeltette a figyelmét.

– Mi van a nyakadon?

Ez egy ezüst medál volt.

Fél szív alakú figura vésett fecskével.

Elena sosem vette le.

Lucia elsápadt.

Bedugta az ujjait a blúza alá, és előhúzott egy láncot.

Egy másik fél szív lógott róla.

Neki is volt egy nyelése.

De az ellenkező irányba repült.

Mauricio berohant a stúdióba, és egy dobozzal tért vissza, amiben Elena holmijai voltak.

Amikor a két darabot egymáshoz illesztették, tökéletesen illeszkedtek.

A két fecske szemtől szemben állt.

Lucia remegni kezdett.

–Ez a medál nálam volt, amikor megérkeztem a gyermekotthonba. Azt mondták, ez az egyetlen dolog, ami megmaradt a családomból.

Mauricio mély lélegzetet vett.

– Elena pontosan ugyanezt mondta.

Aztán bevallotta, hogy tudta, hogy mindketten Irapuatóban születtek, és hogy megkérte Arturo-t, hogy nyomozzon a feljegyzések után.

Lucia dühbe gurult.

–Ez az én történetem volt! El kellett mesélned!

Aztán elhallgatott.

És sírni kezdett.

– Emlékszem egy kislányra – suttogta. – Egy nálam fiatalabb kislányra. Azért aludt velem, mert félt a sötétben. Egy nap elvitték. Azt mondták, hogy családot talált.

Mauricio a szív két felét a kezei közé szorította.

Elena egyszer felidézett egy furcsa emléket: egy nagyobb kéz fogta az övét, és egy gyerekhang sikoltozott, amikor valaki elhúzta tőle.

Három nappal később Arturo kíséretében Guanajuatóba utaztak.

Egy régi intézményi nyilvántartásban két, ugyanazon a napon regisztrált nevet találtak.

Lucía Hernández, öt éves.

És alább:

Elena Hernández, hároméves.

A születési dátum pontosan megegyezett azzal a nővel, akit Mauricio öt évvel korábban eltemetett.

Luciának az asztalba kellett kapaszkodnia.

– Ő volt az…

De a jegyzőkönyvben egy másik bejegyzés is szerepelt.

A kis Elenát egy héttel később áthelyezték, majd örökbe fogadták.

A vezetékneve megváltozott.

Ezért évtizedekig egyikük sem találta meg a másikat.

Arturo felvett egy újabb papírlapot, és Mauricióra nézett.

– Valami még hiányzik – mondta. – Valami, ami minden kétséget kizáróan bizonyíthatná.

Lucia szorosan magához ölelte szíve felét.

És amikor Mauricio meghallotta, milyen tesztet kell elvégezniük, megértette, hogy egy olyan ajtót fognak kinyitni, amelyet egyikük sem fog soha többé becsukni.

3. RÉSZ

A történet fokozatosan bontakozott ki teljes egészében.

Az idősek otthonának egyik korábbi alkalmazottja, Doña Mercedes, még mindig Irapuato közelében élt.

Nyolcvanhárom éves volt, meglepően tiszta memóriája volt, és amint kinyitotta az ajtót, felismerte Luciát.

– Te voltál az a lány, aki megharapott bárkit, aki megpróbált elválasztani a húgodtól.

Lucia a szája elé kapta a kezét.

Az idős asszony visszaemlékezett, hogy a két kislány szüleik halála után érkezett. Mindketten ugyanannak a medálnak egy-egy felét viselték.

Amikor csak tudtak, együtt aludtak.

Lucía védte Elenát az éjszakák folyamán.

Amikor úgy döntöttek, hogy a kiskorúat a kora miatt áthelyezik egy másik intézménybe, Lucía megölelte, és két felnőttnek kellett szétválasztania őket.

– Azt kiabáltad, hogy „Ne vedd el a kishúgomat!” – emlékezett vissza Mercedes –. Hónapokig kérdezősködtél felőle.

Lucia eltakarta az arcát.

Mauricio ekkor értette meg a hiányos emléket, amelyet Elena egész életében hordozott.

A kéz.

A sikolyok.

Félelem.

Nem álom volt.

Lúcia volt az.

Arturo a többit jogi feljegyzések és archívumok segítségével állította össze. Elenát egy Mendoza vezetéknevű pár fogadta örökbe. Nevét és családi adatait a megfelelő jogi eljárásnak megfelelően megváltoztatták.

Évekkel később az örökbefogadó anya meghalt.

A családi helyzet megromlott, és Elena ismét intézményi védelem alá került.

Azonban továbbra is a Mendoza vezetéknevet használta.

A későbbi feljegyzésekben Lucía Hernández és Elena Mendoza két lánynak tűntek, akiknek semmilyen rokonságuk nem volt.

Lucía évek óta kereste az „Elena Hernándezt”.

Ez a név már nem szerepelt a dokumentumokban, amelyeket megtekinthetett.

Elena a maga részéről az örökbefogadói kilétére vonatkozó információk alapján keresett rokonokat.

A két férfi évtizedekig kevesebb mint három órányi különbséggel élt.

És egyikük sem tudta, hogyan találja meg a másikat.

Lucía Mauricio asztalával szemben ült, és megkapta a magyarázatot.

Először nem sírt.

Ez aggasztotta őt a legjobban.

– Biztosan akarom tudni – mondta végül. – Nem akarom a véletlenekre építeni az életemet.

A probléma nyilvánvaló volt.

Elena öt évvel ezelőtt halt meg.

Mauricio azonban felidézte, hogy a kezelése során szövetmintákat őriztek meg kóros vizsgálatok céljából.

Bírói engedéllyel és a megfelelő orvosi eljárásokkal genetikai összehasonlítást kérhettek Lucíától származó mintával.

A válasz hetekig tartott.

Amikor megérkezett, Mauricio elvitte a lezárt borítékot a pékségbe.