Amikor meglátta, keresztbe fonta a karját.

– Ha azért jöttél, mert Elena húga vagyok, akkor elmehetsz.

Mauricio belépett.

– Azért jöttem, mert végre megértettem, hogy te nem Elena vagy.

Lucia mozdulatlan maradt.

„Szerettem Elenát” – folytatta. „És valamilyen módon mindig is szeretni fogom, mert az életem része volt. Nem akarok úgy tenni, mintha nem így lenne. De a nő, akit most hiányolok, nem ő.”

Lucia lesütötte a tekintetét.

–Hiányzik az a nő, aki vitatkozik velem arról, hogy vegyek-e olyan kenyeret, amire nincs szükségem. Aki gúnyolja a késeimet. Aki úgy issza a forró kávét, mintha személyes bosszút forralna a nyelve ellen. Aki engedélyt kérve visszahozta az örömöt az otthonomba.

Lucia szeme könnybe lábadt.

– Mi van, ha egy nap újra meglátsz, és rá gondolsz?

Mauricio elmosolyodott.

– Akkor vitatkozz velem öt percig.

Lucia hangosan felnevetett.

-Idióta.

– Tíz elég lesz.

Igyekezett komoly maradni.

Nem tehette.

-Kibírhatatlan.

– Elena ezt sosem mondta nekem.

Ekkor Lucia egyszerre kezdett sírni és nevetni.

– Hol van Trueno?

— Az autóban.

Elfutott.

A kutya majdnem betörte az ajtót, amikor meglátta.

Lucía percekig a hátsó ülésen ült és ölelte, miközben Trueno úgy nyüszített, mint egy kiskutya.

Aztán elmesélte, hol töltötte a két hetet.

Visszatért Guanajuatóba, hogy Doña Mercedesnél lakjon.

Együtt nézegették a régi fényképeket.

Az egyiken két lány ült az udvaron.

Az idősebb lány szorosan fogta a fiatalabb lány kezét.

Lucía Querétaróba vitte a fényképezést.

Mauricio Elena portréja mellé helyezte.

De Lucia feltételt szabott.

– Nem költözöm hozzád.

– Nem is kértelek rá.

– Meg fogod csinálni.

-Valószínűleg.

„Először is, a munkámat, a házamat és a saját pénzemet akarom. Nem akarok egyenesen a bankból a te villádba menni, mintha te mentettél volna meg.”

Mauricio elmosolyodott.

–Technikailag Trueno talált rád.

— Még rosszabb.

Lucía készletmenedzserként kapott állást egy elosztóközpontban.

Hónapokkal később előléptették.

Egy kis lakást bérelt a munkahelye közelében.

Mauricio szombatonként látogatta meg, mindig Trueno kíséretében.

Lucia csak akkor döntött úgy, hogy hozzá költözik, amikor úgy érezte, hogy képes ellátni a saját életét.

Nem romantikusan jelentette be.

Egyik este megkérdezte:

– Van hely abban a konyhában egy rendes kávéfőzőnek?

Mauricio megértette.

Egy héttel később együtt utaztak a temetőbe.

Lucia fehér virágokat hozott.

Néhány percig egyedül állt a sír előtt.

– Szia, Elena – mondta. – Lucia vagyok.

Mauricio elsétált.

– Bocsáss meg, hogy ilyen későn találtalak meg. Kerestelek. Tényleg. Csak egy másik név alatt éltél.

Lucia a szíve felét a sírkőre helyezte.

Mauricio odalépett, és mellé tette azt a felét, ami korábban Elenáé volt.

A két fecske újra együtt volt.

– Tudom, hogy nem felejtettél el engem – suttogta Lucía. – Én sem felejtettelek el téged. Csak a neved szűnt meg.

Aztán Mauricióra nézett.

– És köszönöm, hogy egy jó embert az utamba állítasz.

Mauriciónak el kellett fordítania a tekintetét.

Mielőtt távozott, Lucia összekapcsolta mindkét talizmánt, és egyetlen láncra helyezte őket.

Hónapokkal később Mauricio egy reggel a konyhában megkérte a kezét.

Lucia épp most égette meg magát kávéval.

– A francba!

– Gyere hozzám feleségül.

Letette a csészét.

-Hogy?

Mauricio elővett egy kis dobozt a köntösének zsebéből.

– Két hónapja várok a tökéletes pillanatra.

– És úgy döntöttél, hogy a tökéletes pillanat az, amikor kócos vagyok, pizsamában és káromkodom?

– Szerintem ez nagyon jól tükrözte a kapcsolatunkat.

Lucia néhány másodpercig nézte.

Aztán kinyújtotta a kezét.

-Kibírhatatlan.

A lakodalom kicsi volt.

Doña Carmen elkészítette a tortát.

Arturo a feleségével vett részt.

Doña Mercedes Guanajuatóból utazott.

Egy asztalon, fehér virágok mellett, Elena fényképét helyezték el.

Senki sem kérdezte, miért van ott.

Elena nem volt árnyék Mauricio és Lucía között.

Ez is része volt a történetnek, ami összehozta őket.

Azon az estén, amikor mindenki elment, Lucia levette a cipőjét, és lehuppant egy karosszékbe.

Nyakában a két fecskével díszített, teljes szív ragyogott.

Trueno, aki most már öreg volt, és az orra tele volt ősz szőrszálakkal, mellettük aludt.

Lucia ránézett és elmosolyodott.

– Tisztában vagy vele, hogy mindez az ő hibája volt?

Mauricio lassan simogatta a kutya fejét.

–Öt éven át ugyanazon az útvonalon jártunk. Minden este. És azon a napon úgy döntött, hogy rossz irányba megyek.

– És mi lett volna, ha nem talál meg engem?

Mauricio néhány másodpercig a két kézen fogva álló lány fényképét bámulta.

Aztán Luciára nézett.

-Nem tudom.

A fejét a vállára hajtotta.

Mennydörgés felsóhajtott álmában, és még közelebb húzódott a lány lábához.

Mauricio öt éven át hitte, hogy egy elhunyt tiszteletére ugyanazt az érzést kell adni, mint pontosan ott maradni, ahol az illető hagyta.

Lucia szinte egész életét abban a hitben töltötte, hogy az egyedüllét azt jelenti, hogy senki sem próbálta megtalálni.

Mindketten tévedtek.

Vannak emberek, akik soha nem térnek vissza, és semmilyen új szerelem nem pótolhatja őket.

De az élet néha nem adja vissza azt, amit elveszített.

Valami sokkal furcsábbat csinál.

Fog egy emléket, egy sebet, egy makacs kutyát, amely nem hajlandó a megszokott utat követni… és második esélyt ad nekik.