Lucia tésztát dagasztott.

Megmosta a kezét.

Leült.

Majdnem egy percig bámulta a borítékot.

– Te nyisd ki.

Mauricio felolvasta a befejezést.

Aztán újra elolvasta.

– Lucía…

Összeszorította az ajkait.

—Mondd el.

– Biológiai testvérek voltak.

Lucia kétrét görnyedt.

Nem sikított.

Nem tett fel kérdéseket.

Egyszerűen elkezdte ismételgetni:

– Az én Elenám… a húgom…

Doña Carmen kérés nélkül becsukta a pékség ajtaját és leengedte a függönyt.

Azon az estén Lucia Mauricio házához akart menni.

A padlón ült az esküvői portré előtt.

Thunder lefeküdt mellé.

Majdnem egy órán át nem szólt semmit.

Aztán megszólalt.

– Amíg élt, fürdőszobákat takarítottam, dobozokat cipeltem, olyan szobákat béreltem, ahol alig fért el egy ágy… és azt hittem, egyedül vagyok.

Mauricio leült mellé.

– Ugyanezt gondolta ő is.

– Megtalálhattam volna őt.

-Nem.

– Tovább kellett volna keresgélnem.

– Olyan személyt kerestél, akinek jogilag már nem volt ez a neve.

Lucia gyengéden megkopogtatta öklével a padlót.

– Feladtam.

Mauricio hallgatott, amíg fel nem emelte a fejét.

– Mesélj róla.

És Mauricio öt év óta először úgy beszélt Elenáról, hogy nem érezte, minden egyes emlék elszakít tőle valamit.

Elmesélte neki, hogyan ismerkedtek meg, amikor a lány egy étteremben dolgozott, ő pedig még mindig a cégét próbálta felépíteni.

Hogy gúnyolta ki Elena, mert négy napon egymás után zöld enchiladát rendelt.

Hogy szerette a fehér virágokat.

Hogy utáltam a horrorfilmeket, és aztán úgy tettem, mintha nem félnék.

Hogyan választotta Truenót, amikor az csak egy szőrgombóc volt, mert ő volt a leghangosabb kiskutya?

Olyan dolgokat is mondott neki, amiket korábban senkinek sem.

Elena anya szeretett volna lenni.

Évekig próbálkoztak.

Nem történt meg.

Minden negatív eredmény arra késztette, hogy néhány percre bezárkózzon a fürdőszobába, majd kijöjjön és ezt mondja:

– Még nem jött el a mi időnk.

Lucia némán sírt.

Mauricio folytatta.

– Egy évvel azelőtt, hogy megbetegedett, azt mondta nekem, hogy emlékszik egy nővérre.

Lúcia felemelte a fejét.

-Hogy?

– Azt mondta, emlékszik egy kézre, amely fogta, és egy kislány sikoltozására, miközben elvitték.

Lucia befogta a száját.

– Én voltam az.

-Igen.

Azon az éjszakán majdnem hajnalig beszélgettek.

A következő hetekben Lucia elkezdte látogatni a házat, hogy albumokat, leveleket és fényképeket nézegessen.

Aztán elkezdte látogatni a házat, bár semmi új dolog nem volt, amit ellenőrizni lehetett volna.

Thunderrel sétáltak.

Veszekedtek.

Kávét ittak.

Lucia még a dolgokon is kezdett változtatni.

„Ez a ház úgy néz ki, mint egy mauzóleum” – mondta neki egy délután.

— Ne túlozz.

– Öt éve ugyanazon a polcon van egy törött Elena bögréd.

– Ő volt a kedvence.

–Akkor őrizd meg. De az élet nem azt jelenti, hogy minden tárgyat pontosan ott tartasz, ahol hagytad.

Mauricio bosszankodott.

Mert tudta, hogy Luciának igaza van.

Történt még valami, amire senki sem számított.

Mauricio kezdett beleszeretni.

És ez bűntudattal töltötte el.

Valahányszor Lucia arcára nézett, Elenára gondolt.

Később gyűlölte magát, amiért ezt gondolta.

Szerette azt a nőt?

Vagy csak vissza akarta nyerni a feleségét?

Lucía is észrevette.

Egyik este a konyhában voltak, amikor a lány egy mese közepén elhallgatott.

—Mauricio.

-Hogy?

– Amikor így nézel rám… kit nézel?

Gombócot érzett a torkában.

Lúcia várt.

Mauricio nem válaszolt.

Szomorúan elmosolyodott.

– Ezt én is így gondoltam.

Fogta a kabátját és elment.

Másnap reggel már nem volt a pékségben.

Doña Carmen átnyújtott Mauriciónak egy borítékot.

Benne volt az adósság utolsó részlete.

És egy megjegyzés:

„Köszönöm, hogy segítettél, amikor azon a padon aludtam. Köszönöm, hogy megtaláltad Elenát. De nem bírom tovább azon tűnődni, hogy vajon amikor egy nap megcsókolsz, az ő emlékét fogod-e megcsókolni. Tudnom kell, hogy ha valaki szeret, az azért lesz, mert Lucía vagyok. Vigyázz Truenitóra.”

Mauricio kereste őt.

Doña Carmen nem volt hajlandó elárulni, hol van.

– Két hetet kért. Tartsd tiszteletben.

Elviselhetetlen tizennégy nap volt.

Trueno abbahagyta a normális étkezést, és minden este Mauriciót a régi raktárak felé húzta, ahol megtalálták.

Elérték a bankot.

A kutya szaglászott.

Vártam.

Nyögött egyet.

Mauricio is várt.

A távollét közepette kezdte megérteni.

Igen.

Elena arca még közelebb vonta Luciához az első este.

Ez volt az igazság.

De nem ezért hiányzott neki most.

Elena halkan szólalt meg.

Lucía húsz percig vitatkozhatott, mert Mauricio rossz kenyeret vett.

Elena nevetett, és eltakarta a száját.

Lucia olyan nevetésben tört ki, hogy az emberek félúton az utcán odafordították a fejüket.

Elena langyosan itta meg a kávét.

Lucia megégette a nyelvét, megátkozta a poharat, majd azonnal újra ivott.

Elena sosem mondta neki, hogy elviselhetetlen.

Lucía szinte naponta mondta neki.

Arra a kis gödröcskére gondolt, ami Luciának volt az egyik arcán, Elenának pedig nem.

A csuklóján lévő sebhelyen.

Ahogy Lucia a homlokát dörzsölte, amikor ideges volt.

Egyetlen arcot sem hagytam ki.

Hiányzott Lucia.

A tizedik este lement a nappaliba, és elvette Elena törött bögréjét.

Gondosan becsomagolta, és eltette a levelei közé.

Nem dobta el.

Elenát nem kellett kitörölni ahhoz, hogy tovább élhessen.

Tizennégy nappal később Mauricio a pékség előtt állt, mielőtt kinyitottak.

Lucia bukkant elő a pult mögül.