1. RÉSZ
Amalia Reyes pofonjára annak a férfinak a kalapja, aki az előbb „megrendelt disznónak” nevezte, egész San Jerónimo de la Sierra szeme láttára a földre hullott.

A lövés hangja megállította a főutcát. Amalia, egy 34 éves özvegy, találkozott az idegen tekintetével, annak ellenére, hogy mindössze 46 pesót, egy bőröndöt és a kendője alatt elrejtett félelmet vitt magával. Kilenc órát utazott Chihuahuából egy fagyos postakocsiban, hogy találkozzon Ezequiel Montañóval, egy hegyi tanya tulajdonosával, aki feleséget keresett. Nem ígért szerelmet: menedéket, ételt, tiszteletet és közös munkát ajánlott. Ez elég volt egy szökésben lévő nőnek.

A férfi megérintette az arcát.

– Fogalmad sincs, kivel szórakozol, kövér.

– Igen, tudom – felelte. – Egy gyávával, akinek közönségre van szüksége ahhoz, hogy egyedül megalázzon egy nőt.

Néhányan idegesen nevettek, mások lesütötték a szemüket. Senki sem védte Amáliát. Ez a közöny jobban fájt neki, mint a sértés, mert túlságosan hasonlított ahhoz a hallgatáshoz, amellyel rokonai hagyták, hogy Ferrer üldözze.

Ezequiel hirdetése két hónappal korábban jelent meg egy újságban, amelyet egy varrónő hagyott maga után Amalia panziójában. „Özvegy farmer becsületes házasságot keres; erő kell ahhoz, hogy távol éljen a várostól.” Válaszában megemlítette korát, özvegységét és a földeken szerzett tapasztalatának hiányát. Nem rejtette véka alá termetét, mert elege volt abból, hogy bocsánatot kérjen a helyfoglalásért. Ezequiel egyetlen papírlappal válaszolt: nem törődött a külsejével; tudni akarta, hogy tartja-e a szavát. Amalia azért utazott, mert ez a kérdés őszintébben hangzott, mint családja összes részvétnyilvánítása.

Mielőtt a férfi előreléphetett volna, egy nyugodt hang hallatszott a sátorból.

– Hallottad a hölgyet, Melitón.

Ezequiel magas, vékony és szótlan volt. Nem emelte fel a hangját, és nem is nyúlt a derekán lógó revolverhez. Melitón mégis hátralépett. A farmer felvette Amalia bőröndjét.

– Az út 18 kilométer hosszú. Ha most elindulunk, még havazás előtt odaérünk.

A mászás során egy sötét ló húzta szekeret vezetett, amellyel mindenki másnál bizalmasabban bánt. Amalia úgy döntött, hogy nem kezdi el ezt a kapcsolatot egy újabb hazugsággal.

„Aurelio Ferrer, egy durangói ügyvéd üldöz. A férjem, Rafael, felfedezte, hogy a földmérő cége hamisított okiratok segítségével hét családtól lopott földet. Mielőtt meghalt, nyugtákat, közjegyző által hitelesített nyilatkozatokat és megvesztegetett tisztviselők nevét gyűjtötte össze. Ferrer azt hiszi, hogy nálam vannak.”

– Megvannak nálad?

-Igen.

Ezékiel tovább nézte az ösvényt.

– Ha eljön, szembeszállunk vele.

Nem kérte, hogy bemutassa a bizonyítékokat, és azt sem számította ki, mennyit ér az átadása. Ez a visszafogottság jobban megindította Amáliát, mint bármilyen ígéret.

A ranchot fenyőfák vették körül, egy rönkház, egy pajta és masszív kerítések vették körül. Bent két szoba, keserű kávé és egy tűzhely volt, amin vacsorakészítés közben füstölt. Ezekiel gond nélkül megette a megégett tortillákat.

– Felajánlhatom, amit írtam – mondta. – Nem vigaszt. És azt sem tudom, hogyan kell beszélni, amikor bizonyos emlékek visszatérnek.

Fiatalemberként harcolt a francia csapatok ellen, és még mindig ébredt fel néha éjszakánként, halott bajtársai után kiáltva. Ráadásul egy másik személy is hiányzott a házban. Három nappal később Amalia egy keresztet talált a fenyőfák mögött. Clara, Ezequiel első felesége, 1879-ben halt meg lázban.

– Szeretted őt?

– Még mindig tisztelem a helyet, amit maga után hagyott.

Amália nem érzett féltékenységet. Megértette, hogy mindketten halottaikkal érkeztek.

Három hétig tanulta a fát aprítani, kerítéseket javítani, és lőni azzal a puskával, amit Ezekiel az asztalra tett. Soha nem kezelte őt haszontalannak a teste miatt, és nem ünnepelte leereszkedően a fejlődését. Egyszerűen csak kijavította a testtartását, és visszahelyezett egy konzervdobozt az oszlopra. Amália elaludt anélkül, hogy szökést tervezett volna.

A nyugalomnak akkor vetett véget, amikor egy fiatalember felült egy barna kancára, amely Tomás Leal parancsnok levelét vitte. Ferrer házkutatási parancsot adott be „ellopott dokumentumok” visszaszerzésére. Ügyvédje már a városban volt, és a bírónak hat napon belül kellett döntenie.

Ezequiel elolvasta az újságot, és a kezével letakarta a viaszos csomagot, amit Amalia a kendője béléséből vett elő.

– Holnap beszélek Tomással. Ma este olyan helyre rejtjük ezt, ahol még a tűz sem érheti el.

A fiú azonban nem ment el. Szánalommal nézett Amáliára.

– Van még valami, asszonyom. Az ügyvéd nem egyedül érkezett. Jacinto Reyes-szel jött.

Amália elvesztette a színét. Jacinto Rafael bátyja volt, ugyanaz, aki megesküdött neki, hogy Ferrer soha nem fogja megtudni a sorsát.

– Azt mondja, hogy a temetés után megőrültél – tette hozzá a fiatalember. – És aláírta a vallomást tanúként ellened.

Ha a saját családod elárulna az ellenségnek, újra elmenekülnél? Kommentelj, oszd meg, és a 2. részt a hozzászólások között találod.

2. RÉSZ
Amalia nem sírt, amikor megtudta Jacinto árulását. A bizonyítékokat egy vasládába rejtette a padlódeszkák alatt, és az éjszakát a puska mellett ülve töltötte. Fájt neki emlékezni arra, hogy a temetés után a sógoránál keresett menedéket. A sógora megölelte, megígérte, hogy megvédi Rafael becsületét, és két nappal később elkezdte kérdezgetni tőle, hol tartotta a papírokat.