Hajnalban Ezequiel lement a faluba. Dél előtt tért vissza, megkeményedett arckifejezéssel. Jacinto a bíró előtt azt vallotta, hogy Rafael Ferrernek dolgozik, hogy magándokumentumokat lopott el, és hogy Amalia, a gyásztól kétségbeesve, azzal fenyegetőzik, hogy meghamisítja azokat. Cserébe Ferrer elenged egy 600 peso szerencsejáték-tartozást, amely Jacintónak a családi otthonába kerülhetett volna.

– Eladta a halott bátyját, hogy megtarthasson néhány falat – mondta Amália.

„Tomásnak sikerült négy napig feltartania a parancsot” – magyarázta Ezequiel. „Emellett táviratot kapott Emilio Ocampo szövetségi bírótól. Két éve nyomoz a földmérő cég ellen. A bizonyítékaidat akarja Chihuahuában.”

A legbiztonságosabb kiút az volt, ha átkelnek a déli hágón, és elérik a Santa Eulalia állomást anélkül, hogy visszatérnének San Jerónimóba. Ezequiel három napot kért az ellátmány előkészítésére, de aznap délután Celso Ordaz, Ferrer képviselője megjelent egy bérelt lovon, amelyet alig tudott irányítani.

Mielőtt Ordaz megérkezett volna, Amalia Ezequiel előtt bontotta ki a csomagot. 23 lap volt benne: hitelesített másolatok, nyugták, radírozott szegélyű térképek és egy lista, amelyet Rafael írt az utolsó hetében. Ezequiel alig olvasta el a címsorokat, és máris visszaadta őket.

– Megtarthatod őket, és jutalmat kaphatsz értük.

– Ferrernek is eladhatnálak – felelte. – Ha hinnék abban, hogy mindenkinek megvan az ára, nem engedtelek volna be a házamba.

Amália megértette, hogy a bizalom nem azt jelenti, hogy figyelmen kívül hagyjuk a veszélyt, hanem azt, hogy lehetőséget adunk valakinek arra, hogy fájdalmat okozzon neki, és rájöjjünk, hogy ő úgy döntött, hogy nem teszi.

– Mrs. Reyes, az ügyfelem megbocsátja az állítólagos lopást, ha átadja a csomagot – mondta Ordaz.

– Rafael nyilvános levéltárban gyűjtötte össze ezeket a dokumentumokat.

– A sógora az ellenkezőjét állítja.

Ezékiel a kerítésnél állt.

– Takarodj a földemről!

– Még csak nem is a felesége.

– Az én fedelem alatt vagy, az én védelmem alatt. Ez elég neked.

Ordaz Amália felé fordította a tekintetét.

– A nyomozás leáll, amikor a főtanú eltűnik. Gondolkozz el ezen péntekig.

Távozáskor világossá tette, hogy látogatása nem tárgyalás, hanem fenyegetés. Ezekiel úgy döntött, hogy még aznap éjjel távozik. Aztán három friss lábnyomot fedezett fel az északi határ mentén. Valaki figyelte a házat, amíg a városban volt.

Éjfélkor indultak útnak lámpa nélkül. Ezequiel sötét lován lovagolt; Amalia, egy szelíd gesztenyebarna kanca, aki a lejtőkön lovagolt. Alig tettek meg három kilométert, amikor egy lövés megtörte a csendet. A kanca felágaskodott, de Amalia megtartotta a helyét. Egy újabb lövés letépte egy fenyőfa kérgét.

„Menj le, a szakadék felé!” – parancsolta Ezékiel.

Otthagyták az állatokat, és továbbmentek egy kiszáradt folyómeder mentén. Az ösvény felől több férfi hangja hallatszott. Ismerték a titkos átjárót: Ordaz csak azért ment fel, hogy megerősítse az útvonalat.

Majdnem két órába telt, mire visszaértek a nyugati oldalon. Ezekiel ezután kinyitott egy rekeszt a pajtában. Bent négy láda puskaport tartott, amiket évekkel korábban egy öntözőárok ásásához használt. Az északi bejárat felett egy megrepedt párkányzat volt. Egy robbanás a megfelelő helyen ledönthetné és eltorlaszolhatná az utat.

– Csak ha lövöldözni kezdenek – figyelmeztetett. – Nyugat felől meggyújtom a kanócot. Te pedig a tetőről fogod fedezni a keleti frontot.

– Meg tudom tartani.

– Nem azt kérdeztem, hogy bátor vagy-e. Azt kérdezem, hogy meg tudod-e csinálni anélkül, hogy félelemből lövöldöznél.

– Csak azért lövök, hogy megakadályozzam őket abban, hogy megöljenek minket.

Munka közben olyan őszinteséggel beszélgettek, amit a sürgősség elkerülhetetlenné tett. Ezequiel bevallotta, hogy azért keresett egy praktikus feleséget, mert úgy gondolta, hogy Clara után már nem maradt bármilyen szeretete. Amalia elismerte, hogy Rafael ivott és adósságokat halmozott fel, ami siettetette a bukását, de végül úgy döntött, hogy feljelenti Ferrert, még akkor is, ha tudta a kockázatot.

„Nem volt mindig bátor” – mondta. „Azt akarom, hogy legalább az utolsó tette fennmaradjon.”

„Túlélni fogja” – felelte Ezékiel. „És te is.”

Hajnal előtt a hírvivő visszatért egy marhaösvényen. Tomás jelentette, hogy Aurelio Ferrer hat fegyveres emberrel érkezett. Elküldte Jacinto vallomásának másolatát is. Amalia a tűz fényénél olvasta el, és egy olyan mondatot talált benne, amit soha nem mondott ki: „A sógornőm elégeti a bizonyítékot, mielőtt visszaadja.” Ez lehetővé tette számukra, hogy azonnal kérjék a tanya átkutatását.

Amikor felkelt a nap, paták kopogtak a párkány alatt. Ferrer fekete lovon lovagolt előre; mögötte jöttek fegyveresei, Ordaz és Jacinto. Ez utóbbi fegyvertelen volt. Egy mappát tartott a mellkasához, és kerülte a ház felé nézést.

Ferrer megállította a menetoszlopot, és felemelte a hangját.

– Amália, a családod már a jó oldalt választotta. Gyere le, és senkinek sem kell meghalnia.

Jacinto végre felemelte a fejét. Tekintete tele volt rémülettel.

– Ne menj le! – kiáltotta. – Ferrer parancsba adta Rafael megölését, és én adtam neki az egyetlen bizonyítékot!

Mielőtt többet mondhatott volna, az egyik férfi hátba lőtte.

3. RÉSZ
Jacinto térdre esett, de a golyó csak a vállát súrolta, mert Ordaz az utolsó pillanatban eltérítette a fegyveres karját. A mappa megcsúszott a havon. Ferrer elrendelte, hogy hozzák vissza, és két férfi leszállt a lováról.

Amália megjelent a tető szélén, a puskát feltámasztva.