Egy idős özvegy tanúja volt, amint öt bűnöző sarokba szorította egy milliomos cowboy lányát, és tetteik megdöbbentették az egész várost.
Amikor a biztos a lány átadását javasolta a város megmentése érdekében, az özvegy letette a revolvert az asztalra, és megkérdezte tőle, mennyit ér a saját lánya élete.
Senki sem válaszolt.
A tizenkilenc éves Isabel Alvarado az ablaknál állt, ruhája szakadt, kezei remegtek. Egészen addig a reggelig azt hitte, hogy a régió leggazdagabb szarvasmarha-tenyésztőjének vezetékneve megvédi minden szerencsétlenségtől.
Most már megértette, hogy fényes nappal is elhagyhatják.
Vele szemben Mercedes Salcedo, egy 51 éves özvegyasszony állt, akinek alig volt elég pénze kávét venni, és ő volt az egyetlen, aki megtagadta a kávévásárlást.
Mindez két órával korábban kezdődött, abban a poros észak-sonora-i városban, 1883 nyarán.
Isabel egy kocsis és egy szobalány kíséretében érkezett San Jerónióba. Apja egy nagynénjéhez küldte lakni, amíg véglegesíti az eljegyzését egy bankár fiával.
Lement a bolt elé, hogy vécépapírt vegyen.
Azt akartam neki írni, hogy nem fogok férjhez menni.
Nem sikerült bejutnia.
Öt lóháton ülő férfi állta el az útját. A kocsis segítséget keresve menekült, a szobalány pedig bennragadt a boltban, amikor a boltos bereteszelte az ajtót.
– Csak nézd meg ezt! – mondta az, amelyik piros sálat viselt a nyakában.
Nikanornak hívták.
– A forrásaink tulajdonosának a lánya.
Isabel hátrált, amíg a falat nem érte.
– Apám tudni fogja, mit csinálsz.
– Pontosan ezt szeretnénk, ha tudná.
Egy másik férfi, akinek az állán egy sebhely látszott, előhúzott egy kötelet.
Severiano volt az, a csoport igazi vezetője.
A bandája hónapok óta szarvasmarhákat lopott és pénzt zsarolt ki az utakon való közlekedésért. A nagybirtokosokkal szembeni neheztelést arra használta fel, hogy igazolja azokat a bűncselekményeket, amelyek elsősorban a szegényeket sújtották.
Az ablakok elkezdtek záródni.
Izabella keresett valakit, aki hajlandó volt segíteni neki.
Csak a függönyök mozgását látta.
Az utca túloldalán Mercedes jött ki a barkácsboltból szögekkel a kezében, hogy megjavítsa a korlátját. Fakó kék ruhát viselt, és a haja olyan szorosan volt hátrafogva, mintha a fésülködés is egy újabb feladat lenne.
A férje, Julián Salcedo kapitány, három téllel ezelőtt halt meg lázban.
Attól kezdve maga javította a tetőt, szerény nyugdíjból élt, és amikor csak tehette, kerülte a várost.
Azon a napon csak haza akartam menni.
De meglátta a kötelet.
A kosarat egy hordóra helyezte.
– Braulio, add kölcsön a puskát.
A pult mögött megbújó barkácsbolt tulajdonosa rémülten nézett rá.
—Mercedes, 5 van.
Elvette a pisztolyt, amit a férfi az ajtó mellett tartott.
– Én is figyelem őket.
Már jóval azelőtt megtanult lőni, hogy megözvegyült, az évek során pedig Juliánt olyan utakon kísérte, ahol a segítségkérés nem garantálta a megérkezését.
Kiment az utcára.
– Engedd át a lányt.
Nicanor hangosan felnevetett.
– Menjen, és javítsa meg az alsószoknyáit, asszonyom.
A Mercedes nem tudott további előrelépést elérni.
– Velem jön.
Severiano a kezeire nézett. Nem remegtek.
Nicanor viszont csak egy idősebb nőt látott kopott ruhában.
Nyúlt a pisztoly felé.
Mercedes lövése megremegtette az utcát.
Nicanor az itatóvályú mellé esett.
A lovak felágaskodtak. Isabel felsikoltott és eltakarta a fejét. Amikor újra felnézett, az özvegy letette a puskát, és egy revolvert tartott a kezében.
– Nyisd ki az ajtót, Braulio!
A boltos engedelmeskedett.
Izabella berohant.
Severiano mozdulatlan társára nézett, majd az ablakokra, amelyek kezdtek résnyire nyílni.
— Visszamegyünk.
A Mercedes nem reagált.
A négy lovas ellovagolt, porfelhőt kavarva.
Csak amikor eltűntek, hajlította be a térdét, és kellett nekidőlnie az ajtófélfának.
Isabel megpróbálta feltartani.
– Megsérült.
– A váll az.
Az özvegy nehezen lélegzett.
Épp most ölt meg egy férfit. Nem volt büszkeség az arcán, csak mély szomorúság és a gondolkodás kényszere.
Braulio becsukta mögöttük az ajtót.
–Severianónak több embere van a hegyekben.
Izabella sírni kezdett.
– Apám fizetett volna.
Mercedes ránézett.
-Lehetséges.
– Akkor nem kellett volna megcsinálnom.
Az özvegy anélkül fogadta a szavakat, hogy elfordult volna.
–Láttam egy kötelet és egy férfit, aki fegyvert rántott elő.
Izabella lehajtotta a fejét.
-Bocsánat.
Mercedes hozott neki egy széket.
– Még mindig félsz.
Ekkor jelent meg Eusebio Rivas biztos.
55 éves volt, arca fáradt volt, tekintélyét pedig fokozatosan aláásták az engedmények.
Az asszisztense az előző tavasszal meghalt. Azóta igyekezett nem provokálni a banditákat.
Bejött, érdeklődött a lövöldözésről, és végül tárgyalást javasolt.
Átadnák Isabelt azzal az ígérettel, hogy az apja kifizeti a váltságdíjat.
Mercedes hagyta, hogy a végéig beszéljen.
Aztán letette a revolvert az asztalra, és feltette azt a kérdést a lányáról.
Eusébio elsápadt.
– A lányomnak semmi köze hozzá.
– Alvarado lánya sem abban a házban akart születni.
– Harminc család lakik itt.
– És mindannyian tudni fogják, hogy bárkit elkaphatnak, amíg másokat fenyeget.
A biztos levette a kalapját.
– Elvágták a távírót.
Ez még Brauliót is elhallgattatta.
A látogatás nem véletlenszerű találkozás volt. A férfiak kitervelték az emberrablást.
Eusebio elmagyarázta, hogy lovast küldött a szomszédos városba, de sötétedés előtt nem számíthatnak erősítésre.
Mercedes Isabelre nézett.
– Tudsz járni?
A lány bólintott.
– Akkor segíts nekünk.
