Egy kihívás részeként megengedték szegény társuknak, hogy leüljön a herceg sakktáblájához… majd a nő elfogta a királynőt.
„Ha megríkatja a kisasszonyt, excellenciás uram, odaadom a gyöngykarkötőmet. Végül is nem más, mint egy hölgy társa.”
Renata Villaseñor kihúzta a széket az asztal elé, és a vendégekre mosolygott. Doña Leonor Teresa Cárdenas vállára tette a kezét, és leültette.
– Próbálj meg szórakoztató lenni – suttogta. – Ha vesztegeted a herceg idejét, levonom a fizetésedet.
Teresa az ölébe tette a kezét, hogy elrejtse remegését. Ez a fizetés volt minden, amije cipőt vett volna, és átvészelte a telet.
Az asztal másik oldalán Alejandro de Mendoza, Ashcombe hercege, rá sem nézett, és letett egy gyalogot.
—12 lépés. Valaki számolhatja.
Nevetés töltötte be a szobát.
Abban az észak-angliai kastélyban, a 19. század elején senki sem emlékezett rá, hogy valaha is látta volna veszíteni a herceget. A háborúból sebhelyei között tért vissza, jelentős vagyonnal és olyan türelmetlenséggel, amit mások a nagyságnak hittek.
– Vedd a fehér darabokat – tette hozzá. – Szükséged lesz némi előnyre.
Teresa 31 éves volt, és két éve szolgált Doña Leonornál. Olvasott neki, írta a leveleit, és a vacsorák alatt mindig emlékeznie kellett, hogy melyik kendő hol van.
Azon az estén szürke, belülről foltozott ruhát viselt. A zsebében egy kis összecsukható sakk-készletet tartott, amelyet az apja faragott ki egy katonai láda fájából.
Lépett az első gyaloggal.
Alejandro a kandalló felé nézve válaszolt.
Negyedik mozdulatával Teresa látszólag védtelenül hagyott egy darabot.
A herceg lesütötte a szemét.
Az arckifejezése alig változott, de észrevette.
–Úgy adja oda a gyalogokat, mintha semmibe sem kerülnének.
–Néhány ajándéknak célja van, a kiválóság.
Alejandro megörökítette a darabot.
Teresa ekkor felismerte a lovag megérintésének egy módját döntés előtt, egy levélben leírt gesztust. Lehetetlen gyanút érzett, de kényszerítette magát, hogy a táblára nézzen.
A herceg mögött Ignacio Salcedo állt, korábbi őrmestere, most pedig bizalmasa. Széles vállú volt, az egyik fülén sebhely volt, és a kezében tartotta a sétapálcát, amelyet a gazdája akkor használt, amikor fájt a lába.
A hetedik tételnél meghajolt.
– Vigyázzon, uram. Valamit tervez.
– Látom már.
Ignacio kiegyenesedett, bár nem tűnt meggyőzöttnek.
Renata olyan közel ment, hogy a legyezője árnyékot vetett a fehér darabokra.
– Gyerünk, drágám. Nem várathatsz minket egész éjjel.
– Húzd el a ventilátort.
A hang Belinszkij grófhoz tartozott, egy ősz hajú orosz diplomatához, aki otthagyta a kártyaasztalát.
Renáta engedelmeskedett.
– Csak segíteni próbáltam.
– Akkor hadd lássam a táblát.
Teresa az apja sakkkönyveiből ismerte a nevét. A gondolat, hogy az a férfi figyeli a játékát, majdnem annyira megrémítette, mint az állása elvesztésének veszélye.
Az apja egy katonai kápolna lelkésze volt. A keresztelők és temetések között olyan tisztekkel játszott, akik nem tudtak aludni. Teresa csengők, csizmák zúgása és a katonai mozgásokról szóló beszélgetések hallgatása közben nőtt fel.
Először megtanult veszíteni anélkül, hogy felborítaná a darabokat. Aztán nyerni gúnyolódás nélkül.
Amikor megbetegedett, a nő arrébb tette neki az ágytakarón lévő kis deszkát.
„Ne veszíts szándékosan, hogy jobban érezzem magam” – kérte. „Még mindig megérdemlem a tisztességes játékot.”
Terézia megtartotta ezt a mondatot a temetése után is.
—11 —Renata énekelt—. 12.
A fehér király még mindig állt.
A beszélgetések elkezdtek elhalkulni.
Alejandro most először hajolt át az asztalon. Az unalom elmúlt.
Doña Leonor odalépett Teresához. A gyűrűk visszasüllyedtek a vállába.
– Most veszíts – motyogta. – Ha zavarba hozol a vendégeim előtt, elveszíted az állásodat és az ajánlásodat is.
Terézia meglátott egy négyzetet, amely lehetővé tette számára az engedelmességet. Csak helytelenül kellett mozgatnia a huszárt.
A cipőire gondolt, a tető alatti szobára, a pénzre, amivel még mindig tartoztak neki.
Aztán egy másik dobozt választott.
Alejandro felnézett.
– Megparancsolták neki, hogy veszítsen.
Teresa a tekintetét fogva tartotta.
– Igen, Excellenciás uram.
– És nem fogja megtenni?
– Te sem tennéd.
Összeszorította az állkapcsát.
Királynőjét a fehér király felé taszította, és sakkot hajtott végre. Terézia visszavonult. A férfi ismét megfenyegette, meggyőződve arról, hogy gyenge pontot talált.
Megvárta, amíg a fekete hölgy odaért, ahol szüksége volt rá.
Aztán megmozdította a lovát.
A gróf felkiáltott.
A ló egyszerre támadta meg a királyt és a hölgyet.
Sándornak félre kellett állítania a királyt. Terézia elfogta a királynőt, és a gyalog mellé helyezte, amelyet az elején feladott.
Renata abbahagyta a számolást.
A herceg folytatta a harcot, de néhány lépéssel később Terézia lecsúsztatott egy tornyot.
“Jack haver.”
Senki sem szólt semmit.
Sándor a sakktáblára nézett, és letette a királyát.
A gróf megfogta Teresa kezét, és fölé hajolt.
– Kisasszony, szeretném holnapra játékra kérni.
Doña Leonor kinyitotta a száját.
– Természetesen. Mindig is azt mondtam, hogy Teresának van egy bizonyos fokú intelligenciája.
– Néhány perccel ezelőtt azzal fenyegette, hogy elveszi a fizetését – felelte a gróf. – Én is hallgatóztam.
Renata megpróbált nevetni.
– Biztos valami kitanult trükk volt.
– Ez egy játék volt – mondta Belinski. – A megaláztatás, amit terveztél, nem úgy sült el, ahogy vártad.
Teresa alig érezte a térdét. Alejandróra nézett, várva, hogy válaszoljon.
