Felkelt.
– Ignacio. A kesztyűim.
Gratuláció nélkül távozott.
Ahogy átlépett az ajtón, az őrmester megfordult, és egy apró katonai tisztelgéssel illette.
Ez a gesztus elég volt ahhoz, hogy Teresa ott ne sírjon.
Éjfél körül tálalták a vacsorát. A tálalószekrénynél maradt, várva a főnöke utasításait.
Renata, aki a herceg mellett ült, úgy döntött, hogy visszaállítja a világot a szokásos rendjébe.
– Mondd el az igazat. Udvariasságból hagyta győzni.
Alejandro levágott egy darab húst.
– Nem. Szerencséje volt. Túl messzire előrébb vittem a hölgyet.
Terézia egy pillanatra elállt a lélegzete.
Doña Leonor megtalálta a szükséges igazolást.
– Hallod? Sok szerencsét. És ezért csinált a találkozómból látványosságot.
– Csak azt a játékot játszottam, amit kértek tőlem.
–Nyilvánvaló volt, mit kell tennem. Kirúgták. Ma este elmegy.
Teresa az ablakok felé nézett. A hó kopogott az üvegen.
-Ma este?
– A postakocsi 2-kor elhalad a fogadó mellett a kereszteződésnél.
Mindenki a hercegre nézett.
Alejandro az ujjai között tartotta a poharat, és nem szólt semmit.
Teresa csak egy pillanatot várt. Aztán pukedlizett és elment.
Az emeleten tárolta a ruháit, egy Bibliát, a sakktáblát és egy doboz kártyát.
Mindegyiket egyetlen kezdőbetűvel írták alá: A.
A levelezés három téllel ezelőtt kezdődött egy sakkmagazinon keresztül. Elküldte a T. Cárdenas által aláírt megoldást; egy másik olvasó postán kérte a játékot.
Először mozdulatokat tettek. Aztán kérdések, emlékek és vallomások következtek, melyeket a kora reggeli órákban írtak.
Az ismeretlen férfi harcolt Spanyolországban. Falnak támasztott létrákról és olyan emberekről álmodott, akiket nem tudott megmenteni.
Teresa mesélt neki az apjáról, a hiányzó kertről és a könyvekről, amiket titokban olvasott, amikor a munkaadója aludt.
Soha nem írta, hogy nő. A férfi soha nem kérdezte.
A játék során felismerte a kártyáin szereplő kombinációt. Később, amikor meglátta a kezén lévő sebhelyet, eszébe jutott, hogyan sérült meg A., miközben az őrmesterét mentette ki a tűzből.
A férfi, aki hagyta, hogy kiutasítsák, ugyanaz a férfi volt, akivel a legrosszabb éjszakáin is együtt volt.
Renata megjelent az ajtóban.
– Doña Leonor fontolóra vette, hogy holnapig maradjon. Emlékeztettem rá, hogy kínos lenne ezután reggelizni.
Teresa becsukta a csomagtartót.
– Szóval elérte, amit akart.
Renata a táblára nézett.
– Még egy meccs?
– Egy, ami még nem ért véget.
Lent Alejandro elővett a zsebéből egy sokszor összehajtott levelet, amitől a papír szövetnek tűnt.
A tinta lila volt.
Hirtelen eszébe jutottak a foltok Teresa ujjain.
Felolvasott egy mondatot, amit kívülről tudott: „Nemcsak ő nem tudta megmenteni őket. Ő az is, aki visszament az őrmesteréért. Ne töröld ki az utóbbit, hogy megbüntesd magad az előbbiért.”
Felállt.
– Ignacio. Mi a társad neve?
—Teresa Cárdenas.
A herceg lehunyta a szemét.
T. Cárdenas.
A levél, a gyalog, a pásztor apa.
-Hol van?
–Elvitték a kereszteződésig. A postakocsi korán elindult, hogy elkerülje a havazás legdurvább részét.
Belinski fürdőköpenybe burkolózva lépett be.
– Igaz, hogy elküldték?
Alejandro bólintott.
– És te megengedted.
-Igen.
A gróf nyugodt megvetéssel nézett rá.
– Ma este kétszer is elvesztette a királynőjét.
Alejandro nem válaszolt.
Lovakat, takarókat és lámpásokat kért. Mielőtt elment, visszahozta a teremből a fekete hölgyet, akit Teresa elfogott.
Eközben a postakocsi továbbment egy szinte teljesen elsárosodott úton.
Teresa kiment, mert az olcsóbb szék volt. A padot egy fiatal eladóval osztotta meg, aki folyton köhögött.
A hó lecsöpögött a nyakába.
Az őr lejött, hogy vezesse a lovakat. Figyelmeztető kiáltást hallatott, de a kiáltás elveszett a szélben.
Egy kerék letért az útról.
Teresa érezte, ahogy az ülés eltűnik, és a hóra esik. Egy pillanatig azt sem tudta, hol van a talaj.
A postakocsi felborult egy árokban.
Fájdalmasan összerándult, és felkelt. A kocsis az út szélén feküdt, és a csuklóját fogta. Bentről kiabálás hallatszott.
Az őrnek sikerült elengednie a lovakat.
–Van egy fogadó távolabb. Hívok segítséget.
-Mennyi időbe telik?
– Nem tudom. Ebben az időjárásban…
Teresa az ajtóra nézett, ami most már az emeleten volt.
-Ó.
– De az utasok…
– Maradok.
Az írnok felsegítette az emeletre. Bent egy kába idős asszonyt, egy sérült karú kereskedőt és egy katonafeleséget találtak, aki egy kosarat szorongatott.
Teresa elviselhetetlen késztetést érzett, hogy leüljön és megvárja, míg valaki dönt.
Senki sem akarta megtenni.
–Be kell foltoznunk a betört ablakot, és be kell vinnünk a kocsist. Tudsz segíteni?
A fiatalember bólintott.
Együtt dolgoztak. Párnákat használtak a szél ellen, bőröndöket a melegnek, és egy utazótakarót a lábukon. Teresa egy szövettel és egy deszkával fogta a kocsis csuklóját, anélkül, hogy megpróbálta volna helyreigazítani.
Látta az apját, amint a sebesülteket kíséri. Mindenekelőtt arra emlékezett, hogy a fiú beszélgetett velük, míg mások segítséget kértek.
Szóval neveket kért.
Az idős asszony Inés volt. Az írnok Julián. A fiatal nő abban reménykedett, hogy hónapokig tartó különélés után újra találkozhat férjével.
Apránként a kiáltások válaszokká váltak.
Kint Alejandro és Ignacio az ösvény szélét követve haladtak előre. A lovak megcsúsztak, és meg kellett állniuk, hogy visszanyerjék az egyensúlyukat.
„Olyan dolgokat írtam neki, amiket soha nem mondtam el neked” – vallotta be Alejandro.
Ignacio felemelte a lámpást.
