– Sejtettem. Láttam, hogy várja azokat a leveleket.

–És szerencsésnek neveztem, amiért megvert.

–Nem volt szerencséje. Félt, és tovább játszott.

A herceg a szél ellen lehajtotta a fejét.

Kürtszó hallatszott a sötétségből.

Megtalálták az őrt. Ignacio követte a fogadóba, hogy megszervezze a mentést. Alejandro a felborult jármű felé indult.

Bent a tárgyalóteremben Teresa elővette a deszkáját.

– Játszhatunk, amíg várunk.

Julian bevallotta, hogy nem ismeri a szabályokat.

-Akkor majd megtanulja.

Az idős asszony tartotta a zsákmányolt darabokat. A kereskedő minden mozdulaton vitatkozott, és Teresa hálás volt, hogy egy hang felháborodott valami olyan apróságon, mint egy püspök.

De a hideg továbbra is bejött.

Teresa érezte, hogy a szemhéja elnehezül, és attól félt, hogy soha többé nem lát kivilágított szobát.

„Ki tanította őt?” – kérdezte Julian.

– Az apám. Néhány katona. És egy levélbeli barátom.

– Eljön érte?

A fekete királyra nézett.

Mielőtt válaszolt volna, meghallotta a nevét.

Nem „társ”. Nem „lány”.

– Teresa Cárdenas!

Nehezen mászott fel az ajtóhoz.

Alejandro lent volt, hótakaróban, és egy lámpást emelt a magasba.

– Megsérült?

Teresának eltartott egy ideig, mire felismerte a hangját.

Aztán a többiekről kezdett beszélni: a babáról, az öregasszonyról, a kereskedő karjáról.

Figyelt.

– Hoztam takarókat. Ignacio jön a segítséggel.

– Először add át őket nekem.

Sándor engedelmeskedett.

A következő órában Teresa kérésére tett valamit. Segített a kocsisnak elhelyezkedni, és odaadta a kabátját Doña Inésnek. Amikor a kereskedő felismerte és megpróbált felállni, megállította.

– Maradj ott, ahol a hölgy mondta.

Végül leült Teresával szemben.

A deszka a térdén volt.

Amikor látta, hogy a darabokat nézi, emlékezetből rekonstruálta az utolsó postajátékuk helyzetét.

Sándor elismerte egy torony feláldozását.

– A leveled még nem érkezett meg.

– Három nappal ezelőtt küldtem el.

Megérintette a fekete királyt.

– Megvertél volna.

Terézia hallgatott.

Alejandro lerakta a szobát.

„Nem szerencse volt. Sem itt, sem abban a szobában. Csak kegyetlenül vertelek meg, és nincs semmi, amit jobban szégyellnék.”

A katona fiatal felesége lesütötte a szemét.

– Hallott – mondta Teresa. – Tudta, hogy a győzelemért rúgnak ki.

-Igen.

– Sikerült valamit mondania.

– Igen. És úgy döntöttem, megvédem a büszkeségemet.

Nem próbálta tovább magyarázni. Így Teresa tovább nézhette.

„Nem azért jöttem ide, hogy a bocsánatodat követeljem” – tette hozzá. „De nem fogok újra hallgatni azért, hogy mások jól érezzék magukat.”

A szekér még napkelte előtt megérkezett.

A fogadóban szobákat, meleg ételt kaptak, és ellátták a sebesülteket. Terézia sírt, miközben egy nő levette róla a nedves köpenyt, és száraz takaróba csavarta.

Alejandro reggelig várt, hogy beszélhessen vele.

Otthagyta a fekete hölgyet az asztalon.

– Szeretném, ha megtartanád.

Teresa a darabra nézett.

– Ami történt, az nem elégít ki ezért.

-Tudom.

Azt mondta, hogy T. Cárdenast idős emberként képzelte el. A nő bevallotta, hogy A.-t egy rossz természetű, nyugdíjas tisztnek feltételezte.

– Ebben igazad volt – mondta Ignacio az ajtóból.

Terézia most először mosolygott.

Sándor feltétel nélkül felajánlotta neki a szállást egy rokonánál. A gróf, miután tudomást szerzett a váltságdíjról, felajánlotta, hogy bemutatja a nevelőnőt kereső családoknak, és fizetős játékokat szervez neki.

Terézia elfogadta a lehetőséget, hogy sakkot tanítson.

Nem fogadta el azonnal a szerelmet, amit Alejandro hetekkel később bevallott neki.

Először is ellenőriznem kellett, hogy a kártyákból származó férfi más emberek előtt is létezhet-e.

Türelmes volt.

Követelte, hogy Doña Leonor fizesse ki a fennmaradó fizetést, és nyilvánosan felfedte az igazságot arról az estéről, beleértve saját gyávaságát is. Renata elvesztette a gyöngyöket, és rájött, hogy a történet elismétlése már nem váltotta ki a remélt nevetést.

Tavasszal Alejandro könyvekkel és deszkákkal látogatta meg Teresát. Veszekedtek, játszottak és sétáltak egy nagynénjük kíséretében, aki úgy tett, mintha nem hallaná őket.

Amikor végre megkérte a kezét, nem arról beszélt, hogy megmenti.

– Minden meccs után szeretnék folytatni a beszélgetést.

Teresa a sebhelyes kezeire nézett.

– Meg kell tanulnia veszíteni.

– Gyakorlok.

Egyetértett.

Nyáron házasodtak össze. Ignacio megtartotta aznap este a kis fehér gyalogot; Teresa a fekete királynőt a kártyák mellé tette.

A következő télen Belinski meglátogatta őket, és több vesztes meccs után sikerült legyőznie. Olyan örömmel ünnepelt, hogy kiöntötte a teáját.

Alejandro megvárta, míg elmegy.

– Hagytad, hogy nyerjen?

Terézia felvonta a szemöldökét.

Mosolygott.

– Visszavonom a kérdést.

Aztán közelebb tolta a székét a táblához.

Nem voltak többé vendégek, akik arra vártak, hogy lássák a sírását, nem volt többé fenyegető fizetés, nem volt többé nyitott ajtó a hidegnek.

Teresa mozdított egy gyalogot.

Alejandro figyelmesen áttanulmányozta, mielőtt válaszolt.