Egy kislány odaszaladt hozzám és azt kiáltotta: „Apa!”… de nekem nincsenek gyerekeim.
1. rész
Egy hatéves kislány átölelte Gabriel lábait egy általános iskola kijáratánál, és azt sikoltozta, hogy ő az apja, miközben a fiú mindenki előtt megpróbálta elmagyarázni neki, hogy nincsenek gyerekei.
– Apa, te aztán eljöttél.
Gabriel hátranézett. Csak egy nőt látott, aki egy darab kartont cipelt, és egy árust, aki gyümölcsöspoharakat rendezgetett.
A lány még mindig a nadrágjába kapaszkodott.
Egyenetlen fonatokkal, hiányzott egy foga, és egy axolotl hátizsákja majdnem a földet érte.
– Azt hiszem, összekevertél valaki mással, szépségem.
Kissé hátrébb lépett, a váratlan válasz megbántotta.
– Nem. Anyukámnál van a képed.
Gabriel azért jött abba a querétarói iskolába, hogy szívességet tegyen neki. A barátja, Patricio kórházban volt: a lánya koraszülött volt, és szüksége volt rá, hogy elvigye Nicolást. Az engedély már a vezetőségnél volt.
Addig a pillanatig ez volt a csütörtöki napjának egyetlen bonyodalma.
A lány kinyitotta a hátizsákját, és kivett belőle egy összehajtogatott fényképet.
Gábriel érezte, hogy üres a gyomra.
Ő volt az, hét évvel ezelőtt, egy épülőfélben lévő gyalogoshíd mellett nevetett. Emlékezett az ingre, a hőségre és a nőre, aki a fotót készítette, miután megkérte, hogy hagyja abba a pózolást, mintha igazolványhoz készülne.
Rebeka.
– A családi falfestmény miatt hoztam – magyarázta a lány. – Anya azt mondta, megmutathatom, de vigyázzak rá.
Egy tanár sietve érkezett.
– Jimena, arra kértelek, hogy várj a kapunál.
Aztán Gabrielre nézett.
– Ismered az édesanyádat?
Száraz volt a szája.
-Azt hiszem.
Bevitték őket az igazgatói irodába. Nicolás ott ült, és az uzsonnásdoboz cipzárját cipzározta. Gabriel felmutatta az igazolványát, és megvárta, amíg az igazgató felhívja Jimena anyját.
A lány leült mellé.
– Emlékszel, amikor te voltál ezen a képen?
-Igen.
– Anya azt mondja, régen azért építettél dolgokat, hogy az emberek át tudjanak kelni.
Gabriel építőmérnök volt. 33 éves volt, és négy évvel ezelőtt tért vissza Querétaróba. Soha nem gondolta volna, hogy ugyanebben a városban valaki megtart majd egy róla készült fényképet, hogy elvigye a családok falfestményére.
12 perc múlva kinyílt az ajtó.
Rebecca ápolónői egyenruhában lépett be, sietősen hátrafésült hajával, arcán az arcmaszk nyomával.
– Értesítettek, hogy a lányom…
Látta.
Elhallgatott.
Jimena odafutott hozzá, a kezében a fényképpel.
– Megmondtam, hogy be fogom vallani.
Rebeka anélkül ölelte át a lányát, hogy levette volna a szemét Gabrielről.
Elvégezte a számítást, amit percek óta elkerült.
A lány 6 éves volt. Majdnem 7 évvel korábban szakítottak.
Rebeka…
Egy pillanatra lehunyta a szemét.
Az igazgató megkérte a tanárt, hogy kísérje el a gyerekeket a belső udvarra. Mielőtt elindult, Jimena megérintette Gabriel kezét.
– Még ne menj el.
Bólintott, többet nem ígérhetett.
Amikor kettesben maradtak, Rebecca a szék támlájára tette a kezét.
– Igen. Ő a lányod.
Gabriel dühöt érzett, de mindezek mögött valami rosszabb volt: születésnapok, betegségek, első szavak. Egy egész élet, amit nélküle élt le.
– Miért nem mondtad el nekem?
– Megpróbáltam.
A válasz túl kicsinek tűnt számára.
Rebeca elmagyarázta, hogy három héttel a távozása után vette észre a terhességet. Szakítottak, amikor a férfi beleegyezett, hogy ivóvíz-projekteken fog dolgozni guatemalai közösségekben. A régi telefonszáma nem működött. Levelet küldött a szülei házába, az egyetlen megtartott címre.
– Hónapokkal később visszaadták nekem.
Gabriel emlékezett a ház eladására. Az apja nyugdíjba vonult, és mindketten a nővérével Leónba költöztek.
– Kereshettél volna újra.
Rebeka tekintetét lesütve fogadta a szemrehányást.
-Igen.
A beálló csend arra kényszerítette, hogy kimondja a saját igazságát.
– Négy évvel ezelőtt jöttem vissza.
Elsápadt.
– És soha nem kerestél engem?
Megtalálta a profilját. Még üzenetet is írt neki. Aztán törölte, mert félt, hogy rájön, a lány boldog nélküle.
– Nem volt hozzá bátorságom.
Rebecca a kezeire nézett. Gabriel ekkor vette észre a gyűrűt.
– Eljegyeztem magam – mondta.
Jimena nevetése a teraszról hallatszott.
– Esteban már régóta velünk van.
Gabriel meg akarta kérdezni, hogy a lány apának szólította-e, tud-e valaki más is arról a fényképről, és van-e még helye a számára.
Rebeka ment előre.
–Decemberben házasodtunk össze. Aztán örökbe akarja fogadni Jimenát.
Gábriel az ajtó felé nézett, amelyen keresztül a lánya kiment.
Épp most találta meg, és már ki is volt tűzve egy időpont egy másik férfinak, aki elfoglalja a helyet, amiről nem is tudott.
2. rész
Azon a délutánon Gabriel elvitte Nicolást a kórházba, és a lift előtt állt, képtelenül emlékezve, hogy Patricio melyik emeletre mutatott.
A barátja úgy találta meg, hogy a gyerek uzsonnásdoboza még mindig a vállán lógott.
– Úgy tűnik, te vagy az, aki most szült.
Gábriel mindent elmesélt neki.
Patrício abbahagyta a mosolygást.
„Nem tudom, hogyan kell apának lenni” – vallotta be Gabriel.
A barátja arra a szobára mutatott, ahol az újszülött aludt.
– Én sem tudtam, mikor született Nicolás. Még mindig vannak napok, amikor nem tudom.
– Hat évig elveszett voltam.
–Akkor ne vesztegesd a szombatot azzal, hogy rájuk gondolsz.
Rebeca azt javasolta, hogy találkozzanak egy parkban. Előtte beszélt Jimenával, hogy elmagyarázza nekik, a felnőtteknek el kell intézniük a dolgaikat, és hogy ő nem tett semmi rosszat.
