Rebeka kiment a konyhából.

-Kint beszélhetünk.

– Itt voltam, miközben ő élte az életét.

Jimena otthagyta a ragasztót.

Gabriel felállt, de Rebecca intett neki, hogy várjon.

– Senki sem tagadja, amit tettél, Esteban.

– Úgy tűnik, igen.

Nézte a karámot, a blokkokat, a hűtőszekrényre ragasztott kis rajzot.

–Én ápoltam, amikor lázas volt. Éjfélkor mentem gyógyszerért.

A fájdalma valódi volt. Rebecca tudta ezt, és ezért próbált meghallgatni, még akkor is, amikor a kérdései szemrehányásba kezdtek csapni.

Esteban ekkor a lányhoz fordult.

– Jimena, tudod, hogy kik voltak az igazi családod. Nem felejthetsz el mindent csak azért, mert valaki szerepelt egy fotón.

A lány lehajtotta a fejét.

– Nem feledkeztem meg rólad.

Alig tudott beszélni.

Rebeka átsétált a szobán.

-Csak úgy van.

Esteban látszólag túl későn vette észre.

– Nem akartam azt mondani…

– Azt kéred tőle, hogy érezzen bűntudatot, amiért szereti az apját.

– Nekem is jogom van fájdalmat érezni.

– Igen. Jogod van elmondani nekem. Nem kell megvádolnod érte.

Jimena elkezdte összeszedni a gallyakat, mintha a karám lebontása megoldhatná a problémát.

Rebeka gyengéden megfogta a kezét.

– Nem kell senkit választanod, szerelmem.

Aztán levette a gyűrűjét.

Esteban mozdulatlanul nézett rá.

– Véget vetsz ennek az egésznek?

–Nem fogok úgy férjhez menni, hogy elvárom a lányomtól, hogy megtanuljon szeretni anélkül, hogy fenyegetve éreznéd magad valaki más miatt.

Megkérte, hogy menjen el. A férfi megpróbált bocsánatot kérni, de a beszélgetés nem folytatódhatott Jimena előtt.

Amikor becsukta az ajtót, a lány Gabrielre nézett.

– Ha nem hoztam volna el a fotót, nem verekedtek volna?

Leült a földre.

–A fotó nem tett semmi rosszat. Te sem.

– Esteban szomorú volt.

– Igen. És nekünk, felnőtteknek meg kell tanulnunk, mit kezdjünk a szomorúsággal anélkül, hogy megbántanunk a gyerekeket.

Jimena a vállára hajtotta a homlokát.

Gabriel addig maradt ott, amíg a remegése abbamaradt. Aztán a karámra mutatott.

– Az ajtó hiányzik.

Együtt fejezték be.

Később Rebecca kiment vele a folyosóra.

– Nem szegtem meg az ígéretemet, hogy újra összejövök.

-Tudom.

– És nem akarom, hogy Jimena azt higgye, hogy mostantól együtt fogunk élni.

– Ezt nem kell megígérnünk neki.

Gábriel mély levegőt vett.

– Az apád akarok lenni, még akkor is, ha soha többé nem szeretsz úgy, mint régen.

Rebeka hosszan nézte.

Ez volt az első ígéret, amiben félelem nélkül hinni tudott.

Decemberben nem voltak esküvői vagy örökbefogadási előkészületek. Volt apasági teszt eredménye, időpontok egyeztetése a házasságkötéshez, valamint több estén át kellett szervezni a költségeket, a beosztásokat és a szabadságokat.

Esteban bocsánatkérést küldött. Rebeca elfogadta a történtek miatti sajnálatát, de kitartott a döntése mellett.

Gabriel vett egy kis ágyat. Megtanulta fésülni a haját anélkül, hogy húzogatná, és olyasmit viselni, amit megengedettnek tartott az iskolai rendezvényeken. Hibákat is követett el: elfelejtett egy plakátot, összekeverte egy fesztivál dátumát, és több tojást égetett el, mint kellett volna.

Amit abbahagyott, az eltűnt a szégyen láttán.

Rebeccával lassan indultak be a dolgok. Egy kávé az iskolai megbeszélés után. Egy séta. Egy vacsora, aminek az időpontját csak akkor ütemezték be, amikor mindketten mosolyogni tudtak.

Áprilisban Gabriel ugyanannál a kapunál várakozott, ahol a lányával találkozott.

Ezúttal nem kellett fényképet néznie ahhoz, hogy felismerjen valakit. A tanár nevén szólította, és felemelte a kezét.

Jimena nyitott hátizsákkal és egy rajzzal a mellkasához szorítva jött ki.

A nő feléje rohant.

– Apa, eljöttél.

Gábriel már kinyújtotta a karját.

Felemelte, és a lány átkarolta a nyakát. Aztán átnyújtotta neki a rajzot: egy híd, rajta három emberrel, akik mind más-más oldalon állnak, és akiket az ösvény köt össze.

„Ez nem fog leesni” – magyarázta.

Gabriel a lánya által rajzolt széles alapokra nézett.

– Nem. Ezt jól csináljuk.

Kiszállt, becsukta a hátizsákját, és elindultak az autó felé.

Azon a délutánon nem várt rá kinyilatkoztatás, nem elveszett levél, és senki sem kérdezte, hogy ki ő.

Csak meg kellett hallgatnom, hogy teljesített az iskolában.

És maradj.