A lány egy zsák építőkockával érkezett.

Nem kérdezősködött az elvesztegetett évekről. Azt mondta neki, hogy a nappalijában lévő hörcsög ételt rejteget, hogy allergiás az eperre, és hogy állatokat akar gyógyítani, bár még mindig fél a tűktől.

Aztán a blokkokat egy padra helyezte.

– Anya azt mondja, tudod, hogyan kell hidakat építeni.

Gábriel megmutatta neki, hogyan kell kiszélesíteni egy torony alapját.

Jimena tiltakozás nélkül lebontotta az építményét, és újrakezdte.

Rebecca a pad végéből figyelte őket. Felismerte, ahogy Rebecca összeszorítja a száját, hogy visszatartsa a könnyeit, és kénytelen lesütni a szemét.

Még mindig szerette.

Ez a felfedezés nem okozott neki örömet. Úgy tűnt számára, hogy ez egy újabb probléma, amit távol kell tartania a lányától.

A következő héten találkozott Estebannal.

Könyvelő volt, az inge mindig kifogástalan volt, és megtanulta ellenőrizni az élelmiszerek címkéit, hogy megakadályozza Jimenánál az allergiás reakciót. Nem valami idegen volt, aki megpróbálja átvenni az irányítást egy család felett. Ott volt Rebeca mellett lázas időszakokban, iskolai ünnepségeken és éjszakai műszakokban is.

– Tudnom kell, hogy maradsz-e – mondta Gabrielnek.

-Igen.

– Gyorsan kötődik.

– Nem fogok úgy bánni vele, mint egy látogatóval.

Esteban a lány tekintetét fürkészte.

-Remélem is.

Gabriel szerdán és szombatonként kezdett járni hozzá. Rebeca megmutatta neki, hol tartja a gyógyszereit, milyen ételeket kerül, és hogyan különbözteti meg a fáradt hallgatást a szomorú hallgatástól.

Mindent leírt.

Apai tesztet intéztek, és útmutatást kértek az elismerés hivatalossá tételéhez és a férje felelősségi köréhez. Gabriel világossá tette, hogy a költségeket is fedezni akarja.

– Nem veszek házat – mondta Rebeccának. – Már a legelején hozzá kellett volna járulnom, még akkor is, ha nem tudtam.

A lány meghívta egy iskolai programra. Gabriel hidakról és néhány építőkockáról készült fényképeket hozott.

Amikor a tanár bemutatta, Jimena felemelte a kezét.

– Azt is tudja, hogyan kell tojást sütni, de akkor is megégeti.

A szoba megtelt nevetéstől.

Gabriel még soha nem volt ennyire büszke egy ilyen kedvezőtlen bemutatóra.

Esteban elkezdte kérdezgetni, miért tartanak tovább a látogatások. Befejezni akarta az esküvői előkészületeket, és arról beszélt, hogy visszatér a normális kerékvágásba, mintha Jimena csak el tudná tenni a fényképet, és elfelejteni a férfit, aki most minden szerdán megérkezik.

Rebeka megpróbált beszélni vele.

– Ami történik, az ő életének is része.

– És a miénk megszűnik számítani?

Nem tudta, hogyan reagáljon anélkül, hogy valaki megsérülne.

A feszültség elérte Jimenát.

Egyik szombaton, miközben Gabriel palacsintát vágott, a lány letette a villát.

– Megint elmész?

Lekapcsolta a tűzhelyet.

– Nem tudtam, hogy itt vagy azelőtt.

Anya nem mondta?

Gábriel leült vele szemben.

„Megpróbált figyelmeztetni, de nem sikerült kiderítenem. Ezt nekünk, felnőtteknek kell megoldanunk. Nem tettél semmit.”

Jimena végighúzta az ujját az asztal repedésén.

-És most?

–Most tartom magam a megbeszélt napokhoz. Ha bármi változik, elmagyarázom. Nem kell találgatnod, hol vagyok.

Bólintott, de egy szalvétába tett egy forró süteményt.

– Szerdára.

Azon az éjszakán Rebecca megkérte, hogy maradjon, miután lefektette.

Letett egy cipősdobozt az asztalra. Bent egy kórházi karkötő, egy apró zokni és egy megsárgult boríték volt.

Gabriel felismerte a saját nevét a nő kézírásával.

A borítékot lezárták.

Az egyik sarkában egy válaszbélyeg volt.

– Mielőtt újra megkérdeznéd magadtól, hogy eltitkoltam-e előled a lányodat, el kell olvasnod ezt.

3. rész
Gabrielnek egy kis időbe telt kinyitnia a borítékot, mert remegett a keze.

A levél négy oldal hosszú volt. Rebeca írt a terhességi tesztről, arról, hogy fél egyedül menni az orvoshoz, és arról, hogy milyen nehéz volt elmondania anyjának, hogy olyan valakitől fog szülni, aki már nincs ott.

Sem követelte a visszavételét, sem a kibékülést nem javasolta.

Azt akartam, hogy tudja.

Az utolsó bekezdésben azt mondtam neki, hogy ha találkozni akar a fiammal, nem csukom be előtte az ajtót.

Gábriel otthagyta a levelet az asztalon.

Hetekig elfojtotta magában a vádat: Rebecca kitarthatott volna.

Miközben ezeket az oldalakat nézte, rá kellett néznie arra a férfira is, aki visszatért Mexikóba, és úgy döntött, hogy töröl egy üzenetet.

– Azt hittem, nem akarsz hallani felőlem – mondta. – Amikor visszajött a levél, meggyőződtem róla, hogy megalázó lenne újra kapcsolatba lépni veled.

– Nem tudtad, hogy nem kaptam meg?

– Nem. És több kérdést kellett volna feltennem.

Gábriel befogta a száját.

Rebeca megtartotta a borítékot, de a fényképét is. Nem talált ki kegyetlen apát Jimenának, hogy megmagyarázza a távollétét. Azt a keveset elmondta neki, amit hazugság nélkül elmondhatott.

– Azt mondtad neki, hogy jó szemem van.

Könnyein keresztül mosolygott.

–Akit ismertem, annak voltak.

Gábriel most sírt először, mióta elvégezték az iskolát.

Nem próbálta meg átölelni, hogy a fájdalmat kibéküléssé változtassa. Rebecca még mindig el volt jegyezve, és ő csak most tanulta, hogyan kell pontosnak lenni.

Másnap kérte az esküvő elhalasztását.

Rendbe kellett tennie Jimena életét, elintéznie a papírmunkát, és meg kellett értenie a saját érzéseit, mielőtt férjhez ment volna.

Esteban vereségként értelmezte.

Két délután később érkezett meg a lakásba, amikor Gabriel és Jimena fapálcákból karámot építettek néhány játékállatnak.

Meglátta Gabriel kabátját egy széken.

– Szóval ehhez időre volt szükséged.